Mialatt Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házában vendégeskedett, értékes leckéket tanított. Most Jeruzsálem felé tart, és egy nagy tömeg megy vele. Miért? Vajon tényleg a tanítványai akarnak lenni, függetlenül attól, hogy ez mit követel meg tőlük?

Útközben olyasmit mond, ami megbotránkoztathat némelyeket: „Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fiú- és lánytestvéreit, igen, még a saját életét is, nem lehet a tanítványom” (Lukács 14:26). De hogyan kell érteni a szavait?

Jézus nem azt mondja, hogy aki a tanítványa lesz, annak szó szerint gyűlölnie kell a rokonait. Olyan értelemben kell gyűlölnie a rokonait, hogy kevésbé kell szeretnie őket, mint Jézust. Ne legyen olyan, mint a vacsorameghívásról szóló szemléltetésben szereplő férfi, aki nem fogadott el egy fontos meghívást, mert nem sokkal azelőtt nősült meg (Lukács 14:20). A zsidók ősapjáról, Jákobról azt mondják, hogy gyűlölte Leát, és szerette Ráhelt. Ez is azt jelenti, hogy Jákob kevésbé szerette Leát, mint a húgát, Ráhelt (1Mózes 29:31).

Figyeljük meg, Jézus azt mondja, hogy aki a tanítványa, annak „még a saját életét is”, vagyis a lelkét is gyűlölnie kell. Ez azt jelenti, hogy egy hű tanítványnak jobban kell szeretnie Jézust saját magánál. Ha a helyzet megkívánja, még az életéről is le kell mondania. Krisztus tanítványává válni komoly felelősség, amit nem szabad könnyedén venni.

Ez nehézségekkel és üldözéssel járhat, hiszen Jézus ezt mondja: „Aki nem hordozza a kínoszlopát, és nem jön utánam, nem lehet a tanítványom” (Lukács 14:27). Igen, egy hű tanítványnak Jézushoz hasonlóan késznek kell lennie elviselni a szenvedést. Jézus még azt is mondta, hogy meg fogják ölni őt az ellenségei.

Így a Jézussal utazó sokaságnak jól át kell gondolnia, hogy mit is jelent Krisztus tanítványának lenni. Jézus ezt egy szemléltetésben fejti ki: „Például ki az közületek, aki, ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, és nem számítja ki a költségeket, hogy lássa, telik-e neki arra, hogy elkészüljön vele? Különben lehet, hogy lerakja az alapját, de nem képes befejezni” (Lukács 14:28, 29). Tehát azoknak, akik vele mennek Jeruzsálem felé, még mielőtt a tanítványává válnának, szilárdan el kell határozniuk, hogy teljes mértékben vállalják ennek felelősségét. Jézus egy újabb szemléltetéssel emeli ki a lényeget:

„Melyik király az, amelyik hadba vonul egy másik király ellen, de nem ül le előbb, és nem tanácskozik, hogy vajon 10 000 fős katonasággal szembe tud-e szállni azzal, aki 20 000-rel jön ellene? Mert ha nem tud, akkor követeket küld  ki, és békét kér, amíg az még távol van.” A nyomaték kedvéért Jézus még ezt mondja: „Éppígy biztosak lehettek abban, hogy senki sem lehet a tanítványom közületek, aki búcsút nem mond mindennek, amije van” (Lukács 14:31–33).

Mindezt Jézus nem csupán a sokaságnak mondja, amely vele megy az úton. Mindazoknak, akik Krisztustól tanulnak, késznek kell lenniük megtenni, amit ekkor elmondott. Ez azt jelenti, hogy ha a tanítványai akarnak lenni, akkor késznek kell lenniük feláldozni mindent, amijük csak van: a javaikat, sőt akár az életüket is. Ez olyasmi, amin komolyan el kell gondolkozni, és amit imába kell foglalni.

Most Jézus egy olyan témát vet fel, amelyet már érintett a hegyi beszédében, amikor azt mondta a tanítványainak, hogy ők „a föld sója” (Máté 5:13). Valószínűleg arra gondolt, hogy miként a sónak tartósító hatása van, a tanítványai is olyan hatással vannak az emberekre, hogy az életben tartja őket. Megóvják az embereket a szellemi és erkölcsi romlástól. Most, hogy közeledik szolgálatának a vége, ezt mondja: „A só, persze, jó. De ha a só elveszti az ízét, mivel ízesítik meg?” (Lukács 14:34). A hallgatói tudják, hogy van olyan só is, mely nem tiszta, hanem a talaj alkotórészeivel kevert, ezért ha elveszti az ízét, akkor használhatatlan lesz.

Jézus ezzel rámutat, hogy még azoknak sem szabad engedniük, hogy gyengüljön az elhatározásuk, akik már hosszú ideje a tanítványai. Ha ez történne, hasznavehetetlenné válnának, mint az olyan só, amely elvesztette az ízét. A világ kigúnyolná őket. De ami még rosszabb, elvesztenék Isten kegyét, sőt szégyent hoznának a nevére. Hangsúlyozva, hogy milyen fontos ezt elkerülni, Jézus ezt mondja: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Lukács 14:35).