1933-ban Frank Rice megkérte az Észak-Celebeszről származó Theodorus (Theo) Ratut, hogy segítsen neki a jakartai irodalomraktárban. „A prédikálómunka nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, és csatlakoztam Rice testvérhez e nemes feladat végzésében – emlékezett vissza Theo. – Később elkísértem Bill Huntert egy jávai prédikálókörútra, és Szumátrán is jártam a Lightbearer legénységével.” Theo volt az első indonéz, aki elfogadta az igazságot. Évtizedeken át végezte az úttörőszolgálatot Jáván, Észak-Celebeszen és Szumátrán.

A következő évben Bill Hunter adott egy Hol vannak a halottak? című füzetet egy diáknak, Felix Tannak, aki Jakartában lakott. Amikor Felix visszament a családjához a nyugat-jávai Bandungba, megmutatta a füzetet az öccsének, Dodónak. Mindkettőjüket meglepte, hogy a füzet szerint Ádámnak nem volt halhatatlan lelke, hanem Ádám maga volt a lélek (1Móz 2:7). Ez annyira felkeltette a kíváncsiságukat, hogy végigböngészték az összes antikváriumot  Bandungban, hogy további Őrtorony-kiadványokat szerezzenek. A családjuk többi tagjának is elmesélték, hogy mit tanultak. Miután az összes fellelhető könyvet és füzetet elolvasták, levelet írtak a jakartai irodalomraktárnak. Nagy meglepetésükre Frank Rice testvér személyesen kereste fel őket, és újabb kiadványokat vitt nekik.

Nem sokkal azután, hogy Rice testvér visszament Jakartába, Clem és Jean Deschamp, akik friss házasok voltak, 15 napra Bandungba látogattak. Felix ezt mesélte: „Deschamp testvér megkérdezte a családunkat, hogy szeretnénk-e megkeresztelkedni. A családunkból négyen, az öcsém, Dodo, a húgom, Josephine (Pin Nio), az édesanyám (Kang Nio) és én átadtuk az életünket Jehovának, és megkeresztelkedtünk.” * A Tan család ezután  csatlakozott Clemhez és Jeanhoz egy kilencnapos prédikálóútra. Clem megmutatta nekik, hogyan használják a bizonyságtevő kártyát, melyen egy egyszerűen megfogalmazott bibliai üzenet volt három nyelven. A picinyke bandungi csoport hamarosan gyülekezetté nőtte ki magát. Ez volt a második gyülekezet Indonéziában.

A prédikálómunka fellendülése szemet szúrt a kereszténység papságának. A papok és a támogatóik újságcikkekben támadták Jehova Tanúi hitnézeteit és tevékenységét. Ezek hatására a vallásügyi minisztérium behívatta Frank Rice-t. De mivel a kihallgatáson kielégítő válaszokat adott, a hatóságok megengedték, hogy a testvérek továbbra is szabadon végezhessék a prédikálómunkát. *

Az 1930-as évek elején a legtöbb gyarmati hivatalnok vagy nem foglalkozott a prédikálómunkánkkal, vagy megengedte, hogy végezzük. Ám ahogy a náci Németország egyre nagyobb befolyásra tett szert Európában, sokuknak megváltozott a hozzáállása, főként a buzgó katolikusoknak. Clem Deschamp felidézett egy esetet: „Egy katolikus vámtiszt lefoglalta az egyik könyvszállítmányunkat azzal az ürüggyel, hogy a kiadványaink rossz színben tűntetik fel a nácizmust. Amikor bementem a vámhivatalba panaszt tenni, ez a rosszindulatú hivatalnok éppen szabadságon volt. A helyettese, egy barátságos, nem katolikus férfi, nyomban kiadta a könyveket. Ezt mondta: »Vigye csak el mind, amíg a kollégám vissza nem jön.«”

„Egy másik alkalommal a hivatalnokok kikötötték, hogy vegyünk ki két képet az Ellenségek című könyvből – mesélte Jean Deschamp. – Az egyiken egy összetekeredett kígyó (Sátán), a másikon pedig egy részeg szajha (hamis vallás)  volt ábrázolva, és mindkettő fején ott volt a pápai süveg. * Mivel mindenképpen el akartuk terjeszteni a könyveket, hárman leültünk a tikkasztó hőségben a kikötőben, megkerestük a képeket a több ezer példányban, és átsatíroztuk feketével a pápai süveget.”

Miközben Európa egyre inkább a háború felé sodródott, a kiadványaink továbbra is nyíltan leleplezték, hogy a kereszténység papsága képmutató, és részt vesz a politikában. Ezért a papság még nagyobb nyomást gyakorolt a hatóságokra, hogy korlátozzák a munkánkat, és számos kiadványunkat be is tiltották.

A testvérek elhatározták, hogy folytatni fogják a munkát, és jó hasznát vették egy Ausztráliából kapott nyomdagépnek (Csel 4:20). Milyen taktikát alkalmaztak? Jean Deschamp így mesélt erről: „Amikor kinyomtattunk egy új füzetet vagy folyóiratot, el kellett juttatnunk egy példányt  a hatóságokhoz, hogy engedélyezzék a kiadását. Általában a hét elején nyomtattuk ki a kiadványokat, és osztottuk ki a gyülekezeteknek. A hét vége felé pedig elvittünk belőlük egy példányt a legfőbb ügyészhez. Ha nem kaptuk meg az engedélyt, szomorúan csóváltuk a fejünket, majd gyorsan visszamentünk a nyomdába, hogy nekilássunk a következő kiadvány nyomtatásának.”

A rendőrség és a testvérek között mondhatni macska-egér játék folyt. Egyszer például a kelet-jávai Kediriben Charles Harris véletlenül a rendőrfelügyelőhöz kopogtatott be prédikálás közben.

„Egész nap magukat kerestem – mondta a felügyelő. – Várjon csak, amíg kihozom a listát a betiltott kiadványaikról!”

Charles ezt mesélte: „Amíg a felügyelő bent matatott, eldugtam a betiltott kiadványokat a zakóm rejtett zsebeibe. Mikor visszajött, átadtam neki 15 füzetet, melyek nem voltak a tiltólistán. Kelletlenül kifizette őket, ezután pedig tovább terjeszthettem a tiltott kiadványokat az utcában.”

Mivel Európában dúlt a II. világháború, az irodalomszállítmányokat nem lehetett eljuttatni Hollandiából Indonéziába. Ám a testvérek már korábban számítottak erre, és előrelátóan megszervezték, hogy a folyóiratokat egy jakartai cég nyomtassa ki. A Vigasz (ma Ébredjetek!) című folyóirat első indonéz száma 1939 januárjában jelent meg, Az Őrtorony folyóiraté pedig nem sokkal később. A testvérek ezután vásároltak egy kis nyomdagépet, és maguk kezdték nyomtatni a folyóiratokat. 1940-ben pedig kaptak egy nagyobb, íves nyomógépet Ausztráliából, és indonéz meg holland füzeteket és folyóiratokat nyomtattak vele a saját költségükön.

Végül 1941. július 28-án a hatóságok a Watch Tower Society összes kiadványát betiltották. Jean Deschamp így  idézte fel a történteket: „Az egyik délelőtt, mikor éppen gépeltem az irodában, egyszer csak három rendőr és egy magas rangú holland hivatalnok rontott be az ajtón teljes harci díszben: jelvényekkel teletűzdelve, fehér kesztyűben, díszkarddal és tollas kalapban. De egyáltalán nem voltunk meglepve! Három nappal korábban értesültünk róla, hogy a hatóságok arra készülnek, hogy betiltják az összes kiadványunkat. A pökhendi hivatalnok felolvasta a hosszadalmas rendeletet, és azt követelte, hogy kísérjük el a nyomdába, hogy lefoglalhassa a nyomdagépet. Ám a férjem közölte vele, hogy ezzel sajnos elkésett, mert előző nap eladtuk a gépet.”

A Bibliát azonban nem tiltották be. Ezért a testvérek úgy folytatták tovább a házról házra végzett prédikálómunkát, hogy csak a Bibliát vitték magukkal, és bibliatanulmányozásokat is vezettek. De mivel a háború viharfelhői már gyülekeztek Ázsia felett, a külföldi úttörők azt az útmutatást kapták, hogy menjenek vissza Ausztráliába.