UGYANOLYAN reggel volt, mint bármelyik másik. Mindenhol a tűzhelyen rotyogó szószok és rizs illata terjengett. Asszonyok jöttek-mentek, hatalmas csomagokkal a fejükön. Az élénk alkudozás zajába önfeledt kacagás vegyült. Nem telt bele sok idő, és a nap hevesen izzott Nyugat-Afrika egén.

Amint a gyerekek megláttak, rázendítettek szokásos dalukra, és táncra perdültek. Mindig ezt teszik, ha fehér ember (Yovo) bukkan fel. „Yovo, Yovo, bon soir”, éneklik a kezdő sorokban, majd a dal végén megkérdezik: „Mivel jutalmazod előadásunk?” Az egyik kisfiú nem énekelt. Mikor továbbmentem, követett, és mutogatott a kezével. Úgy tűnt, mintha jelelne. Még az Egyesült Államokban megtanultam az amerikai jelnyelv (ASL) betűjeleit, csakhogy Beninben alapvetően franciául beszélnek.

Nagy nehezen eljeleltem neki a nevem nyolc betűjét. A fiú széles mosollyal az arcán megragadta a kezem, és néhány keskeny utcán át az otthonához vezetett. Az azon a vidéken megszokott kétszobás, salaktéglás épület volt. Döbbenten vettem észre, hogy a körém sereglő család minden tagja siket. Eljeleltem a nevem, és röviden papírra vetettem, hogy misszionárius vagyok, a Bibliát tanítom, és majd visszajövök. Közben néhány halló szomszéd is odajött, és helyeslően bólogatott. „Ó, mibe vágtam bele?” – kérdeztem ijedten magamtól.

Otthon aztán ez járt a fejemben: „Biztosan van valaki, aki meg tudná ismertetni ezekkel az emberekkel Istennek azt az ígéretét, hogy »a süketek fülei megnyittatnak«” (Ézsaiás 35:5). Kutatásba fogtam, és megtudtam, hogy a legfrissebb adatok szerint Beninben 12 000 siket és nagyothalló van. Nagy meglepetésemre az iskolában nem a francia jelnyelvet, hanem az ASL-t tanítják nekik. Elkeserített, hogy a környezetemben egyetlen Jehova Tanúja sem ismeri az ASL-t. Szomorúan mondtam egy testvérnőnek: „De jó lenne, ha idejönne és segítene valaki, aki ismeri az ASL-t.” „Hát, te itt vagy” – mondta. Igaza volt, így hát beszereztem egy tankönyvet, és Jehova Tanúi amerikai jelnyelven készült DVD-it. Az imáimra  válaszul pedig egy testvérnő, aki jól ismeri az ASL-t, Kamerunból Beninbe költözött.

Elterjedt a híre, hogy tanulom a jelnyelvet, és szóltak, hogy látogassam meg Brice-t, a címfestőt. Pálmalevelekből szőtt műhelyében a párás meleg ellenére kellemes volt a levegő. A falak a szivárvány színeiben ragyogtak, ugyanis ecseteiről a festéket évek óta a falon törölte le. Leporolt két zsámolyt, és feszült várakozással nézett rám. Mikor betettem a DVD-t a lejátszómba, közelebb húzódott a kis képernyőhöz. „Értem, értem!” – jelelte. A szomszéd gyerekek a nyakukat nyújtogatva próbáltak látni valamit, majd az egyikük kibökte: „Hogy nézhetnek filmet hang nélkül?”

Ahányszor csak visszatértem Brice-hez, mind többen gyűltek a DVD köré. Hamarosan Brice és mások is látogatni kezdték az összejöveteleinket. Minél többet tolmácsoltam nekik, annál jobban belejöttem. A csoport szépen gyarapodott. Néhány siket saját maga keresett meg. Egyszer például a következő történt. Elkóborolt kecskék és disznók tévedtek az útra, és miközben kerülgettem őket, több kátyúba is belehajtottam. Öreg autómnak ez nagyon nem tetszett. Zörgött és morgott, hátulról pedig hatalmas dörrenést hallottam. „Csak ezt ne, nem akarok újra lerobbanni!” – sóhajtoztam. Ám a dörrenést nem meghibásodás okozta, hanem egy utánam szaladó siket férfi. A tőle telhető legbiztosabb módon akarta magára felhívni a figyelmem: jókorát csapott a kocsim hátuljára.

Idővel más városokban is alakultak jelnyelvű csoportok. Az éves kongresszusunkon a jelnyelvű résztvevőknek is tolmácsoltak, és engem is felkértek, hogy segítsek. Mialatt az emelvényen az előadó megszólalását vártam, eszembe jutott a megbízatásom kezdeti időszaka. Gyakorta kérdeztem magamtól, hogy mi egyebet tehetnék még misszionáriusként Afrikában. Amint végignéztem a hallgatóságon, tudtam a választ: a siketeknek kell segítenem. Többé nem nyugtalanít a kérdés: „Ó, mibe vágtam bele?”