Levél Norvégiából

Utunk a hatalmas fehérségben

EGY téli reggelen kikukucskáltunk az ablakon, hogy lássuk, milyen az idő. Boldogan nyugtáztuk, hogy ragyogóan kék az ég. Háromnapos útra készültünk. Prédikálni indultunk Finnmarksviddára, egy hatalmas fennsíkra, mely az északi sarkkörön túl található.

Mivel Norvégiában hideg a tél, kicsit tartottunk attól, hogy ennyire északra utazunk. Szerencsére három másik Jehova Tanúja is elkísért minket. Ők ezen a vidéken élnek, és tudják, mire kell számítani. Tanácsaikkal felkészítettek minket az útra.

Arrafelé nem nagyon vannak utak. Motoros szánon lehet a legkönnyebben elérni a kieső területeken élő embereket. A ruhákat, az élelmet és a tartalék üzemanyagot felpakoltuk a szánjainkra. Amerre csak néztünk, hófödte tájat láttunk. A napfényben a hó gyémántként ragyogott. A látvány lélegzetelállító volt.

Finnmarksvidda rénszarvasok, jávorszarvasok, hiúzok, nyulak, rókák, rozsomákok és egy kisebb medvepopuláció otthona. Mi azonban inkább az emberekre voltunk kíváncsiak. Izgatottan vártuk, hogy találkozzunk ennek a távoli vidéknek a lakóival. Nagyon reméltük, hogy beszélhetünk néhány számi emberrel, akik rénszarvascsordákat őriznek, vagy menedékházaknál dolgoznak.

Az első menedékháznál sífutó iskolásokkal találkoztunk. Megkérdezték tőlünk, hogy mi járatban vagyunk. Mi természetesen örömmel elmagyaráztuk nekik. „Sok sikert!” – mondta az egyikük búcsúzóul. Miközben folytattuk utunkat a hatalmas fehérségben, befagyott tavakon haladtunk át, és azon tűnődtünk, látunk-e majd rénszarvasokat.

Megálltunk egy kis háznál. A házigazda barátságosan üdvözölt. Azon kevesek közé tartozik, akik állandóan ott laknak. Észrevette, hogy az utánfutóként használt szánunk eltört, és kedvesen felajánlotta, hogy megjavítja. De nem sietett vele, ő is olyan ráérős volt, mint általában az emberek arrafelé. A nyugalma átragadt ránk is. Miután megjavította a szánt, megköszöntük a segítségét, és megmutattunk neki néhány gondolatot a Bibliából arról, miért engedi  meg Isten a szenvedést. Figyelmesen hallgatott minket. Mielőtt elköszöntünk tőle, adtunk neki egy Mit tanít valójában a Biblia? című könyvet, és egy-egy példányt Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokból. Mosolyogva köszönte meg, hogy felkerestük.

Ezután még beszélgettünk néhány emberrel, de mivel közeledett az este, a szálláshelyünkre indultunk. Egyszer csak megpillantottunk egy rókát. Csillogó vörös bundája jól kivehető volt a fehér havon. Egy pillanatra megtorpant, kíváncsian felénk fordult, majd továbbszaladt. Aztán havazni kezdett, ezért alig láttuk, merre kell haladnunk. Nagyon megkönnyebbültünk, mikor végre megérkeztünk a szálláshelyünkre. Tüzet raktunk, és a házikóban lassanként meleg lett. Bár az egész napi zötykölődés kimerített minket, mégis boldogok voltunk.

A reggel hamarabb érkezett, mint vártuk. Újra felpakoltunk a motoros szánra, és utunkat egy alacsonyabban fekvő részen folytattuk. Követtük a folyómedret, és egy másik menedékházhoz értünk. Itt találkoztunk egy fiatal férfival, és reményteljes gondolatokról beszéltünk vele a Bibliából. Segítőkészen megmutatta, hogyan juthatunk vissza legegyszerűbben az útra.

Az utolsó napot a Stabbursdalen Nemzeti Parkban töltöttük. Káprázatosan szép látvány tárult elénk. A távolban hófödte hegyek ragyogtak a napsütésben. Még egy nagy rénszarvascsordát is láttunk. Békésen eszegettek, nagy patáikkal kikaparták a hó alól a zuzmót és a mohát. Kicsit arrébb egy számi férfit vettünk észre, aki a motoros szánján ülve a csordát figyelte. A kutyája szemmel tartotta és terelgette a szarvasokat. Mikor a kutyus megpillantott minket, megállt, felénk szimatolt, de aztán végezte tovább a feladatát. Odamentünk a pásztorhoz, beszélgettünk vele a Bibliáról, ő pedig barátságosan meghallgatott minket.

Hazafelé felidéztük, kikkel beszélgettünk a 300 kilométeres utunk során. Boldogok voltunk, hogy egy kis időt arra fordíthattunk, hogy ezen a hatalmas, hóborította tájon megoszthassuk a Biblia üzenetét az emberekkel.

[Kép forrásának jelzése a 15. oldalon]

© Norway Post