Levél Madagaszkárról

Olyan, mintha gyönyörű zene szólna

A FÉRJEMMEL Madagaszkár szigetére kaptunk misszionáriusi megbízatást. Nehéz szívvel búcsúztunk el a családunktól és a barátainktól. Bár könnyekkel és félelmekkel küszködtünk, bíztunk abban, hogy Jehova meg fogja áldani az erőfeszítéseinket.

Sosem fogjuk elfelejteni, milyen volt az első gyülekezeti összejövetel. Mintha csak egy szimfonikus zenekart hallottunk volna, élén a karmesterrel, az Őrtorony-tanulmányozás vezetőjével. Bár szinte semmit sem értettünk, a nyelv olyan volt, mintha gyönyörű zene szólna. „Biztosan sok időbe fog telni, hogy jól értsük, amit mondanak” – gondoltuk magunkban.

Amikor a gyülekezetben először értettem meg egy kiegészítő kérdést, megfeledkezve magamról, hangosan válaszoltam. A mellettem ülők is hallották, amit mondtam. Alig bírtam visszafojtani a nevetést. Kissé zavarba ejtő volt a helyzet, de nagyon örültem, hogy végre megértettem valamit.

Ahelyett, hogy én segítettem volna a testvéreknek a szolgálatban, ők karoltak fel engem. Megfogalmaztak nekem egy egyszerű bevezetőt, hogy beszélgetést tudjak kezdeményezni a prédikálás során, megtanították, mit mondjak, és melyik bibliaverset olvassam fel.

Emlékszem, hogy egy nap, amikor éppen prédikáltunk az egyik testvérnővel, egy kisfiú hirtelen kiabálni kezdte, hogy „Vazaha! Vazaha!”. Malgas nyelven ez azt jelenti, hogy külföldi. Gyorsan szedtük a lábunkat, nehogy a többi gyerek is kiabálni kezdjen. Aztán egy másik kisfiú rászólt a kiabáló gyerekre: „Ő nem külföldi. Tud a nyelvünkön.” Annyira gyorsan beszéltek, hogy a testvérnőnek tolmácsolnia kellett nekem a szavaikat. De azért jólesett, amit mondtak. Idővel kezdtük otthon érezni magunkat Madagaszkáron.

A gyerekek sokszor felvidítottak, ha magányosnak éreztem magam. Aprócska kezükkel  kedvesen megfogták a kezem, és mosolyogva néztek föl rám. Örültek, hogy ott vagyok velük, még ha nem beszélem is jól a nyelvüket. Igazi kincsek ők a gyülekezetben. Az egyik kis testvérnő, Hasina a személyes tolmácsom lett. Ha mások nem értenek is meg, ő igen. Sokszor segít, amikor próbálom megértetni magam másokkal a gyülekezetben.

A gyülekezet idővel olyan nagy lett, hogy két részre kellett osztani. Ezért a testvérek megkérték egymást, hogy folytassák a tanulmányozást azokkal a bibliatanulmányozókkal, akik a másik gyülekezet területén laknak. Egy testvérnő megkért, hogy vállaljam el az egyik tanulmányozását. De én úgy éreztem, ez még túl nagy feladat lenne nekem. Ő azonban hajthatatlan volt. Biztatott, hogy Jehova segítségével menni fog. Kedves, ragyogó szemekkel rám nézett, és a lehető legegyszerűbb szavakkal azt mondta, hogy ne aggódjak, hamarosan biztosan ügyesen tudok majd tanítani másokat. A szavai bátorságot öntöttek belém.

Ez a tanulmányozó azóta már szépen előrehaladt. Egy nap, amikor a szolgálatban voltam, valaki az utcán utánam szólt. Ő volt az. A párjával épp akkor készültek házasságot kötni. Olyan jó látni, hogy a férje is elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és hogy célokat tűztek ki maguk elé, például azt, hogy megkeresztelkednek. Ez nagy örömmel tölt el, bár tudom, hogy nem az én érdemem, hiszen Jehova vonzza magához az embereket.

Nagyon sokat tanultunk itt, Madagaszkáron. Bár hiányoznak a barátaink és a családunk, valamelyest mégis itt vannak velünk. Sokszor mesélünk róluk a testvéreknek, ők pedig gyakran érdeklődnek felőlük. Nagyon várjuk már azt az időt, amikor az otthoni és az itteni családunk megismerheti egymást.

Az itteniek beszéde még mindig gyönyörű szimfónia a fülemnek, és már értem is a szavakat! Igaz, ha megszólalok, inkább felharsanó trombitának hallom magam, de alig várom már, hogy én is olyan szépen „zenéljek”, mint ők. Jézus ezt mondta: „Soha ne aggódjatok . . . a következő nap miatt, mert a következő napnak meglesznek a maga aggodalmai” (Máté 6:34). Így hát egyszerre csak egy „hangot”, vagyis egy szót tanulunk meg. Fülemmel, elmémmel és szívemmel is igyekszem mindjobban ráhangolódni e csodaszép „zenére”, hogy vállvetve szolgálhassak drága, türelmes testvéreimmel Madagaszkáron.

[Kép a 25. oldalon]

Hasina prédikál velem