Tudtad?

Miért mondják az imák végén, hogy „ámen”?

A magyar „ámen” szó – illetve annak görög megfelelője – a héber ʼa·menʹ átírása. Az emberek az imák, eskük és áldások végén általában egyszerre mondják, hogy „ámen”, mely alapjában véve azt jelenti, hogy ’úgy legyen’, ’biztosan’. Ha valaki kimondja ezt a szót, azzal azt fejezi ki, hogy egyetért az elhangzottakkal. Egy forrásmű szerint „a szó magában hordozza a bizonyosság, a megbízhatóság és a hűség gondolatát, valamint arra is utal, hogy aki kimondja, az nem kételkedik”. Ha a bibliai időkben egy személy azt mondta egy esküre vagy szövetségre, hogy „ámen”, azzal jogilag kötelezte magát annak betartására, illetve arra, hogy vállalja az eskü vagy a szövetség megszegésének következményeit (5Mózes 27:15–26).

Amikor Jézus prédikált és tanított, némely kijelentését az „ámen” szóval vezette be. Ezzel azt hangsúlyozta, hogy amit mondani készül, az teljesen megbízható. Ezekben az esetekben a görög a·menʹ szó a „bizony”, illetve az „igazán” * szavakkal lett visszaadva (Máté 5:18; 6:2, 5). Mikor pedig Jézus egymás után kétszer mondta, hogy „ámen” – amire a János evangéliumában találhatunk példákat –, a szavait így fordították: „Bizony, bizony” (János 1:51). Azt mondják, hogy az „ámen” szó ilyen módon való használata egyedülálló a szent irodalomban.

A Keresztény Görög Iratokban az „Ámen” cím Jézusra vonatkozik, és arra utal, hogy a tanúsága „hű és igaz” (Jelenések 3:14).

Mi volt az urim és a tummim?

Úgy tűnik, hogy az ókori Izraelben az urimot és a tummimot arra használták, hogy megtudják, mi Jehova akarata a nemzetet vagy a nemzet vezetőit érintő ügyekben. Ezek a tárgyak a főpapra voltak bízva, és az ’ítélet melltáskájában’ tartották őket (2Mózes 28:15, 16, 30). Bár a Szentírás nem ad leírást az urimról és a tummimról, és azt sem közli, hogy pontosan hogyan használták őket, néhány bibliaversből arra következtethetünk, hogy sorsvetési eszközök voltak. Használatuk során Isten igenlő vagy nemleges választ adott, de előfordult az is, hogy nem válaszolt.

Nézzünk egy példát. Dávid egyszer megkérte Abjátárt, hogy vigye oda hozzá az efódot, mely nyilvánvalóan a főpapé volt, és benne volt az urim és a tummim. Dávid ekkor megkérdezte Jehovától, hogy Saul utánamegy-e, és hogy Keila földtulajdonosai Saul kezébe adják-e őt. Jehova mindkét kérdésre igenlő választ adott, így Dávid jó döntést tudott hozni (1Sámuel 23:6–12).

Korábban Saul király is használta az urimot és a tummimot, hogy egy bizonyos eset kapcsán kiderüljön, ki követett el bűnt. Először azt tudakolta meg, hogy a nép vagy pedig ő és a fia követte-e el a bűnt. Másodszor pedig azt, hogy ő volt-e a vétkes vagy a fia (1Sámuel 14:40–42). Saul később elveszítette Isten helyeslését. Ezután „sem álmokkal, sem az urimmal, sem a próféták által” nem kapott útmutatást Istentől (1Sámuel 28:6).

A zsidó hagyomány szerint az urim és a tummim használata megszűnt, amikor Jehova templomát i. e. 607-ben lerombolták.

[Lábjegyzet]

[Kép a 27. oldalon]

„Ámen”, Jelenések 3:14. Codex Alexandrinus, i. sz. V. század