„EGYSZERŰEN képtelen vagyok házról házra menni!” Milyen sok új bibliatanulmányozó érzett már így, amikor arra gondolt, hogy majd idegeneknek kell prédikálnia! A fenti ellenvetés viszont egy tapasztalt nyilvános előadó és bibliaoktató, egy úgynevezett pilgrim szájából hangzott el.

A Sioni Őrtorony olvasói közül sokan, akik otthagyták az egyházaikat, szerettek volna azokhoz csatlakozni, akik hozzájuk hasonlóan szomjaztak a bibliai igazságra. A folyóirat arra buzdította az olvasóit, hogy kutassák fel azokat, akiknek ugyanolyan értékes a hit, és jöjjenek össze rendszeresen a Biblia tanulmányozására. A Watch Tower Society 1894 táján kezdett utazó képviselőket kiküldeni azokhoz a csoportokhoz, amelyek kérték, hogy látogassák meg őket. A későbbiekben őket nevezték pilgrimeknek. Olyan tapasztalt, szorgalmas férfiakat választottak erre a feladatra, akik szelídek, jó előadók és ügyes tanítók voltak, valamint ismerték a Bibliát, és hűségesek voltak a váltság tanításához. A látogatás általában csak egy vagy két mozgalmas napot foglalt magában. Sok Bibliakutató úgy szerezte az első tapasztalatát a szántóföldi szolgálatban, hogy meghívókat osztogatott egy pilgrim nyilvános előadására. Hugo Riemer – aki később a Vezető Testület tagja lett – az esti előadása után, melyet egy iskolában tartott, még éjfél után is ott maradt, hogy bibliai kérdéseket válaszoljon meg. Fáradtan, de boldogan mondta, hogy az összejövetel csodálatos volt.

Az Őrtorony folyóirat kijelentette, hogy a pilgrimek látogatásának fő célja, hogy építsék a „hit háznépét” a hittársaik otthonában tartott összejövetelek által. A környéken lakó Bibliakutatók eljöttek az előadásokra, és az azt követő programrész során kérdéseket tehettek fel a pilgrimnek. Ezt követte a keresztény vendégszeretet ideje. Maude Abbott, amikor kislány volt, részt vett egy délelőtti előadáson, amely után mindannyian egy hosszú asztalhoz ültek le a kertben. „Rengeteg finomabbnál finomabb étel volt ott: füstölt sonka, sült csirke, különféle kenyerek, pite és torta! Mindenki annyit evett, amennyit csak bírt, majd két óra körül egy újabb előadásra gyűltünk össze.” Ugyanakkor elismeri: „Addigra már mindenki félig-meddig aludt.” Egy régóta pilgrimként szolgáló testvér, Benjamin Barton egyszer megjegyezte, hogy ha megette volna mindazt a bőséges ennivalót, mellyel kínálták, már rég nem végezné a pilgrimszolgálatot. Végül a brooklyni főhivatal küldött egy levelet, amelyben a jó szándékú testvérnők azt a tanácsot kapták, hogy mindenkinek jobb lenne, ha „hétköznapi, egyszerű ételekkel” kínálnák a pilgrimeket, valamint „nyugodt alvást” biztosítanának nekik éjszakára.

A pilgrimek kitűnő tanítók voltak, és ügyesen használtak fel ábrákat, szemléltető eszközöket, vagy bármit, ami a kezük ügyébe akadt, hogy élővé tegyék a témát, melyről beszélnek. R. H. Barber az előadásaiban „mindig ízletesen tálalta a szellemi eledelt”. Az atyai módon viselkedő W. J. Thorn pedig „úgy beszélt, mint a régen élt patriarchák”. Az egyik nap, amikor Shield Toutjian egy Ford A-modell kocsival utazott, hirtelen felkiáltott: „Állj!” Kipattant az autóból, leszakított néhány vadvirágot, és egy rögtönzött beszédet tartott a társainak Jehova teremtésművéről.

A pilgrimmunka sok viszontagsággal járt, különösen azoknak, akik már középkorúak vagy még  idősebbek voltak. De néhányuknak az jelentette a legnagyobb próbát, hogy megváltozott a szolgálatuk célja. Most már a házról házra végzett prédikálásban is élen kellett járniuk. Az Őrtorony az 1924. március 15-ei számában kijelentette, hogy az igaz keresztények „egyik fő megbízatása . . . , hogy tanúskodjanak a királyságról. A pilgrimeket ebből a célból küldik ki.”

Nyilvánvaló volt, hogy egyes pilgrimek rosszul fogadták a változást, hiszen abbahagyták az utazómunkát, sőt néhány elégedetlenkedő még saját vallási csoportot is létrehozott. Robie D. Adkins elmesélte, hogy az egyik pilgrim, aki kitűnő szónok volt, keserűen így panaszkodott: „Én csak ahhoz értek, hogy az emelvényről prédikáljak. Egyszerűen képtelen vagyok házról házra menni!” Adkins testvér így emlékszik vissza: „Legközelebb a Columbusban (Ohio) megrendezett kongresszuson láttam őt 1924-ben. Ő volt a legszánalmasabb alak ott, amint egy kis fa árnyékában egymagában álldogált boldogtalanul a több ezer örömteli testvér között. Soha többé nem láttam őt. Nem sokkal ezután elhagyta a szervezetet.” Viszont „sok testvér boldogan vitte a könyveket az autójához”, szemmel láthatóan alig várva, hogy házról házra tanúskodhasson (Csel 20:20, 21).

Sok pilgrim szívvel-lélekkel prédikált, noha talán legalább annyira izgult, mint azok, akikhez küldték, hogy képezze őket. A házról házra végzett tanúskodásról egy német anyanyelvű pilgrim, Maxwell G. Friend, ezt írta: „A pilgrimmunkának ez a része tovább növeli azokat az áldásokat, melyek az utazómunkával járnak.” John A. Bohnet pilgrim beszámolt arról, hogy a testvérek általában véve lelkesen fogadták azt, hogy nagy hangsúlyt kapott a Királyság-prédikálás. Elmondása szerint a túlnyomó többség „égett a vágytól, hogy a csata élvonalában lehessen”.

Az évek során a hűséges utazószolgák jó hatással voltak a testvérekre. „A pilgrimek értéke és jótékony hatása tagadhatatlan volt, ahogy ezt már kisfiúként is megfigyeltem – mondta Norman Larson, aki már régóta Tanú. – Sokat tettek azért, hogy a jó irányba formáljanak.” Az ilyen önfeláldozó és lojális utazófelvigyázók mind a mai napig segítenek a hittársaiknak, hogy elmondhassák: „Képesek vagyunk arra, hogy ajtóról ajtóra menjünk!”

[Oldalidézet a 32. oldalon]

A pilgrimek látogatása mindig örömteli alkalom volt

[Kép a 31. oldalon]

Benjamin Barton az 1905-ös útiterve alapján mintegy 170 helyen tett látogatást

[Kép a 32. oldalon]

Walter J. Thorn egy olyan pilgrim volt, akit csak Papának becéztek az atyáskodó, krisztusi jelleme miatt

[Kép a 32. oldalon]

J. A. Browne pilgrimet Jamaicába küldték 1902 táján, hogy erősítsen és buzdítson 14 kis csoportot

[Kép a 32. oldalon]

A pilgrimmunka megerősítette a testvérek hitét és egységét, és közelebb vitte őket a szervezethez