Mindig elfoglalt voltam Jehova szervezetében

Vernon Zubko elmondása alapján

EGY farmon nőttem fel Kanadában, a Saskatchewan tartományban található Stenen falucskában. A szüleim, Fred és Adella keményen dolgoztak, hogy szellemileg és fizikailag gondoskodjanak rólunk, gyermekekről. Öten voltunk testvérek: a nővérem, Aurellia, én, az öcsém, Alvin, a húgom, Allegra és a másik öcsém, Daryl. A mai napig hálásak vagyunk a szüleinknek, hogy megismertették velünk az igazságot.

Édesapám, aki felkent volt, félelmet nem ismerve prédikált. Keményen dolgozott, hogy megélhessünk, és közben mindenhol elmondta, hogy ő Tanú. Mindig az igazságról beszélt. A buzgalma és a bátorsága a mai napig hatással van rám. Gyakran mondta ezt nekem: „Mindig legyél elfoglalt Jehova szervezetében. Így sok gondot elkerülhetsz.”

Gyakran tanúskodtunk az utcán Stenenben és a környező településeken. Számomra ez nem volt mindig könnyű. Mindegyik városban akadtak olyanok, akik szívesen űztek gúnyt belőlünk, kisebbekből. Egyszer, amikor nyolcéves voltam, és az utcasarkon álltam Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóirattal a kezemben, suhancok verődtek körém. Leverték a fejemről a sapkámat, és egy mellettem álló póznára akasztották. Szerencsére egy idősebb testvér, akinek figyelnie kellett rám, észrevette, hogy mi történik. Odajött és ezt kérdezte: „Minden rendben, Vern?” A fiúk gyorsan kereket oldottak. Bár egy kicsit dühítő volt, ami velem történt, megtanultam belőle, hogy ha az ember utcán tanúskodik, mozgásban kell lennie, nem szabad egy helyben állnia, mintha pózna lenne. Ez a képzés fiatalkoromban segített bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy ajtóról ajtóra prédikáljak.

Alvin és én 1951 májusában keresztelkedtünk meg. Ekkor 13 éves voltam. Még most is emlékszem, hogy Jack Nathan * testvér, aki a keresztelkedési beszédet tartotta, arra buzdított bennünket, hogy soha ne teljen el úgy egy hónap, hogy nem beszélünk Jehováról. A családunk mindig is az úttörőszolgálatot tartotta a legjobb életcélnak. Így 1958-ban, miután befejeztem az iskolát, elköltöztem Winnipegbe (Manitoba tartomány), hogy úttörő lehessek. Bár édesapám örült, hogy addig vele dolgoztam a családi vállalkozásban, és hogy segítettem neki fát gyalulni, édesanyámmal együtt folyton arra buzdított, hogy kezdjem el a teljes idejű szolgálatot. Támogatott is, hogy elköltözhessem.

Új otthon, új társ

1959-ben a fiókhivatal felkért mindenkit, hogy aki csak teheti, költözzön Québec  tartományba, ahol nagy szükség volt evangéliumhirdetőkre. Ezért Montrealba költöztem, hogy ott folytassam az úttörőszolgálatot. Micsoda változás volt ez! Egy új fejezet kezdődött az életemben: megtanultam franciául, és megismerkedtem egy teljesen más kultúrával. A körzetfelvigyázó ezt mondta nekem: „Soha ne mondd, hogy otthon mi ezt másképp csináltuk.” Ez nagyon jó tanács volt (1Kor 9:22, 23).

Amikor Québecbe költöztem, nem volt úttörőtársam. De Shirley Turcotte, egy fiatal testvérnő, akivel még Winnipegben találkoztam, 1961 februárjában az állandó társam lett, amikor is összeházasodtunk. Az ő családja is nagyon szerette Jehovát. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyi erőt és buzdítást fogok tőle kapni az évek folyamán.

Prédikáló körút a Gaspé-félszigeten

Két évvel a házasságkötésünk után különleges úttörőnek neveztek ki bennünket Rimouskiba (Québec tartomány). A következő tavasszal a fiókhivatal felkért bennünket, hogy menjünk el egy prédikáló körútra, a Kanada keleti partján található Gaspé-félszigetre. A megbízatásunk az volt, hogy az igazságnak a lehető legtöbb magvát vessük el (Préd 11:6). Több mint 1000 folyóirattal és közel 400 könyvvel a kocsinkban, valamint élelemmel és ruhával felpakolva elindultunk az egy hónapos prédikáló körútra. Módszeresen bemunkáltuk az összes falvat Gaspén. A helyi rádióban figyelmeztették az embereket, hogy a Tanúk meglátogatják őket, és mindenkit óva intettek attól, hogy elfogadja a kiadványainkat. Ám a legtöbb ott lakó félreértette a bejelentést, és azt hitte, hogy reklámozzák a kiadványainkat, ezért elfogadták őket.

Azokban az években Québec bizonyos részein viszonylag új volt, hogy szabadon prédikálhattunk. A rendőrség még gyakran megállított bennünket. Ez történt egy városban is, ahol majdnem minden ajtónál elfogadták a kiadványainkat. Egy rendőr felszólított bennünket, hogy menjünk vele a rendőrőrsre, és mi engedelmeskedtünk. Megtudtam, hogy a város jogtanácsosa kiadott egy rendeletet, mely szerint meg kell akadályozni a prédikálómunkánkat. Mivel a rendőrfőnök aznap nem volt ott, a jogtanácsosnak megmutattam egy levelet a torontói fiókhivataltól, amelyben részletesen leírták, hogy miért van jogunk prédikálni. Miután a jogtanácsos elolvasta a levelet, gyorsan ezt mondta: „Nézzék, én nem akarok bajt. A pap mondta nekem, hogy állítsam le a munkájukat.” Szerettük volna, ha az emberek tudják, hogy a munkánk nincs betiltva, ezért azonnal visszatértünk a területre, ahol a rendőr megállított minket, és folytattuk a prédikálást.

Másnap reggel a rendőrfőnök visszatért. Nagyon mérges lett, amikor meghallotta, hogy feltartottak bennünket. Hallanotok kellett volna, miket mondott telefonon a jogtanácsosnak! A rendőrfőnök azt mondta, hogy ha bármilyen problémánk adódna, személyesen neki szóljunk, és ő rendezi az ügyet. Noha idegenek voltunk, és törtük a franciát, az emberek nagyon kedvesek és vendégszeretők voltak velünk. Ám azon tűnődtünk, hogy meg fogják-e valaha ismerni az igazságot. Akkor kaptuk meg a választ, amikor évekkel később visszatértünk Gaspéra, hogy Királyság-termeket építsünk. Megtudtuk, hogy sokan, akiknek annak idején tanúskodtunk, testvérek lettek. Valóban Jehova adja a növekedést (1Kor 3:6, 7).

Örökséget kapunk

A lányunk, Lisa 1970-ben született. A Jehovától kapott örökségünknek köszönhetően még örömtelibb lett az életünk. Shirley-vel és Lisával nagyon sok Királyság-terem-építésen dolgoztunk együtt. Miután Lisa befejezte az iskolát, ezt mondta: „Anyu, apu! Egy ideje már nem tudtok részt venni a teljes idejű szolgálatban miattam. Megpróbállak pótolni titeket azzal, hogy úttörő leszek.” Lisa több mint  20 éve szolgál úttörőként, most már a férjével, Sylvain-nal együtt. Abban a kiváltságban is részük lehetett, hogy több nemzetközi építkezésen is ott lehettek. A családunknak az a célja, hogy egyszerű életet éljen, és kivegye a részét Jehova szolgálatából. Soha nem felejtem el, mit mondott Lisa, mielőtt úttörő lett. Ez ösztönzött arra, hogy újra belevágjak a teljes idejű szolgálatba. 2001-ben lettem úttörő, és azóta is ebben a szolgálatban tevékenykedem. Az úttörőszolgálat arra tanít, hogy bármit teszek is, mindig Jehovára támaszkodjak, és hogy egyszerű életet éljek, ami egyben megelégedetté és boldoggá is tesz.

Az építkezésekhez szeretetre, lojalitásra és hűségre van szükség

Jehova megtanította nekem, hogy ha mindig a rendelkezésére állunk, és elfogadunk minden megbízatást, amit csak ad, sok áldásban lehet részünk. Rendkívül értékes kiváltság, hogy a területi építőbizottságban szolgálhatok, és az építkezéseken dolgozhatok a testvéreimmel Québecben és máshol.

Bár néhány önkéntes talán nem a legkitűnőbb szónok, a Királyság-terem-építéseken kiváló munkát végez. Ezek a kedves testvérek a szívüket-lelküket beleadják a munkába, és a tehetségük szemmel látható. A munkájuk gyümölcse mindig egy gyönyörű épület, amelyet Jehova imádatára használnak fel.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy milyen tulajdonságokra van szükség a leginkább, ha az ember önkéntesként dolgozik Királyság-terem-építéseken. Úgy tapasztaltam, hogy először is szeretni kell Jehovát, a Fiát és a testvéreket (1Kor 16:14). Ezenkívül fontos a lojalitás és a hűség is. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk – márpedig ilyen előfordul –, egy lojális személy akkor is támogatja a teokratikus elrendezéseket. A hűség pedig arra indítja, hogy a jövőben is önkéntesként segítsen az építkezéseken.

Hálás vagyok Jehovának

Bár az édesapám 1985-ben meghalt, a tanácsa, hogy legyek elfoglalt Jehova szervezetében, örökre belém vésődött. Kétségtelenül ő is szorgosan tevékenykedik, mint mindazok, akik már megkapták a feladatukat Jehova szervezetének égi részében (Jel 14:13). Édesanyám most 97 éves. Mivel agyvérzése volt, már nem tud úgy beszélni, mint korábban; de a bibliai ismerete megmaradt. A leveleiben bibliaverseket idéz, és arra buzdít, hogy továbbra is hűségesen szolgáljam Jehovát. Én és a testvéreim mindannyian hálásak vagyunk szerető szüleinkért.

Hálás vagyok Jehovának Shirley-ért, hűséges társamért is. Ő is megfogadja a tanácsot, amit az édesanyja adott neki: „Vern nagyon elfoglalt lesz a szolgálatban, neked pedig meg kell tanulnod, hogy osztozkodj rajta másokkal.” Amikor 49 évvel ezelőtt összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy együtt öregszünk meg Jehovát szolgálva, és ha túléljük ennek a rendszernek a végét, akkor együtt fiatalodunk vissza, és örökké szolgáljuk Istent. Igen, mindig is ’bőven volt tennivalónk az Úr munkájában’ (1Kor 15:58). Jehova pedig gondoskodott rólunk, hogy soha ne szenvedjünk hiányt abból, ami jó.

[Lábjegyzet]

[Kép a 31. oldalon]

„A családunknak az a célja, hogy egyszerű életet éljen, és kivegye a részét Jehova szolgálatából”