Láthattam a növekedést Koreában
Láthattam a növekedést Koreában
Milton Hamilton elmondása alapján
„Sajnálattal tájékoztatunk benneteket, hogy a Koreai Köztársaság kormánya visszavont minden vízumot, melyet nektek, misszionáriusoknak kiadott, valamint közölte, hogy nemkívánatos személyek vagytok az országban . . . E fejleményre való tekintettel ideiglenesen Japánba kapjátok a megbízatásotokat.”
EZT az üzenetet kaptuk a feleségemmel Brooklynból (New York) 1954 vége felé. Abban az évben végeztük el a Gileád Iskola 23. osztályát New York államban. Amikor a levelet kaptuk, ideiglenesen Indianapolisban (Indiana, USA) szolgáltunk.
Feleségemmel, Lizzel (korábbi nevén Liz Semock) osztálytársak voltunk a középiskolában, és 1948-ban házasodtunk össze. Liz nagyon szerette a teljes idejű szolgálatot, de nem szívesen ment volna el az Egyesült Államokból, hogy egy idegen országban szolgáljon. Mitől változott meg a véleménye?
Beleegyezett, hogy eljön velem a Gileád iránt érdeklődőknek tartott megbeszélésre. Az összejövetel 1953 nyarán volt New Yorkban, a Yankee Stadionban, a nemzetközi kongresszus idején. A lelkesítő összejövetel után kitöltöttük a jelentkezési lapot a Gileád Iskolára. Meglepetésünkre már a következő, 1954 februárjában induló osztályba meghívtak minket.
Koreába kaptuk a megbízatásunkat, bár épphogy csak befejeződött a három évig tartó koreai háború 1953 nyarán, és az ország lepusztult állapotban volt. A fent idézett levélnek megfelelően először Japánba mentünk. Egy húsznapos tengeri utazás után 1955 januárjában érkeztünk Japánba hat másik misszionáriustársunkkal együtt, akik szintén Koreába kapták volna a megbízatásukat. Lloyd Barry, a japán fiókhivatal akkori felvigyázója várt minket a kikötőben reggel 6 órakor. Hamarosan úton voltunk a jokohamai misszionáriusotthon felé. Később, még aznap elmentünk a szolgálatba.
Mégis megyünk Koreába
Idővel megkaptuk a vízumot, hogy beléphessünk a Koreai Köztársaságba. 1955. március 7-én szállt fel velünk a repülőgép a tokiói Haneda nemzetközi repülőtérről, és a háromórás út után a szöuli Joido repülőtéren szálltunk le. Több mint 200 koreai Tanú üdvözölt minket, miközben örömkönnyeket ejtettünk. Akkoriban még csak 1000 Tanú volt egész Koreában. Mint sok más nyugaton élő személy, mi is úgy hittük, hogy a keleti emberek függetlenül attól, hogy melyik országból származnak,
mindannyian egyformán néznek ki, és egyformán is tesznek dolgokat. Nem telt bele sok idő, mire rájöttünk, hogy nem így áll a helyzet. A koreai embereknek nemcsak saját nyelvük és ábécéjük van, hanem sajátságos a konyhaművészetük, csak rájuk jellemző fizikai vonásaik vannak, páratlan a népviseletük, valamint számos más dolog egyedülálló náluk, például az épületeik formája.Ami legelőször nagy kihívást jelentett, az a koreai nyelv megtanulása volt. Nem volt nyelvkönyvünk, amiből tanulhattunk volna. Hamar felismertük, hogy a koreai szavak hangzását lehetetlenség pontosan visszaadni csupán angol kiejtéssel. Csak úgy tanulhatja meg valaki a helyes kiejtést, ha megtanulja a koreai ábécét.
Sok hibát ejtettünk. Például Liz megkérdezte a házigazdát, hogy van-e Bibliája. Az asszony furcsa arckifejezést öltött, bement, és kihozott egy doboz gyufát. Liz szongnjangot, gyufát kért szongkjong, Biblia helyett.
Néhány hónap múlva Puszanba, egy déli kikötővárosba kaptunk kinevezést, hogy hozzunk ott létre egy misszionáriusotthont. Kettőnknek és még két testvérnőnek, akiket velünk együtt ide neveztek ki, összesen három kis szobát tudtunk bérelni, ahová nem volt bevezetve a víz, és nem volt vízöblítéses vécé sem. Csak éjszaka volt elég nagy a nyomás ahhoz, hogy egy tömlőn keresztül feljusson a víz az emeletre. Ezért kora hajnalonként felváltva keltünk fel, hogy nagy edényekbe vizet gyűjtsünk. Fel kellett forralnunk, vagy klóroznunk kellett, hogy biztonságos ivóvizünk legyen.
Más dolgok is kihívást jelentettek. Az áramellátás annyira korlátozott volt, hogy mosógépet vagy vasalót nem tudtunk használni. A konyhánk volt az előszoba, és az egyetlen berendezése egy petróleumfőző volt. Nemsokára mindannyian megtanultuk, hogy az adott lehetőségekhez mérten hogyan készítsünk ételt, amikor a mi főzőnapunkra került a sor. Háromévi ott-tartózkodás után Liz is és én is hepatitisszel ágynak estünk. Azokban az években a legtöbb misszionárius elkapta ezt a betegséget. Hónapokig tartott, míg felépültünk, és egyéb egészségi gondjaink is voltak.
Segítség az akadályok leküzdéséhez
Az utóbbi 55 év során a Koreai-félsziget Ázsia egyik háborús tűzfészke volt. A félszigetet megosztja a demilitarizált övezet, mely Szöultól, a Koreai Köztársaság fővárosától 55 kilométerre, északra található. 1971-ben Frederick Franz a brooklyni főhivatalból meglátogatott minket.
Elkísértem őt a demilitarizált övezethez, a világ legjobban megerősített határához. Az évek folyamán ENSZ-tisztségviselők gyakran találkoztak itt a két kormány képviselőivel.Mi természetesen semlegesek maradunk a világ politikai ügyeiben, így a Koreai-félszigetet érintő kérdésekben is (Ján 17:14). Több mint 13 000 koreai Tanú összesen 26 000 évet töltött börtönben azért, mert nem volt hajlandó fegyvert fogni az embertársára (2Kor 10:3, 4). Az országban minden fiatal testvér tudja, hogy egyszer számolnia kell ezzel a helyzettel, mégsem félnek. Szomorú, hogy a kormány „bűnözőknek” bélyegzi a keresztény szolgákat, akiknek egyetlen „bűnük”, hogy nem hajlandók megalkudni a keresztény semlegesség kérdésében.
A második világháború idején, 1944-ben én is megtagadtam a katonai szolgálatot, ezért két és fél évet kellett töltenem egy amerikai büntetőintézetben Lewisburgben (Pennsylvania). Bár koreai testvéreink sokkal nehezebb körülmények között vannak a börtönben, el tudom képzelni, hogy min mennek keresztül ezek a fiatal Tanúk. Sokakat bátorsággal töltött el az a tudat, hogy néhányan közülünk, Koreában szolgáló misszionáriusok közül is hasonló tapasztalatokon mentünk keresztül (Ézs 2:4).
Próbateljes helyzet
A mi semlegességünk is próba alá került egy 1977-ben felmerült ügyben. Hatósági tisztviselők azt képzelték rólunk, hogy arra késztetjük a koreai fiatalokat, hogy ne menjenek katonának, és ne fogjanak fegyvert. Ezért a kormány úgy döntött, hogy ha a misszionáriusok bármilyen okból elhagyják az országot, megtagadja tőlük a visszatéréshez szükséges belépési engedélyt. Ez a korlátozás 1977-től 1987-ig tartott. Ha ezekben az években elhagytuk volna Koreát, nem engedtek volna vissza minket. Ezért ez alatt az idő alatt egyszer sem mentünk haza látogatóba.
Sokszor volt találkozónk a kormány tisztségviselőivel. Elmagyaráztuk nekik, hogy Krisztus követőiként semleges az álláspontunk. Végül felismerték, hogy nem tudnak minket megfélemlíteni, és tíz év után végre megszűnt a korlátozás. Ezek alatt az évek alatt néhány misszionáriusnak egészségi vagy más okok miatt el kellett mennie az országból, de mi többiek itt maradtunk, és boldogok vagyunk, hogy így tettünk.
Az 1980-as évek közepén a szolgálatunkat ellenző emberek azzal a hamis váddal illették jogi testületünk igazgatóit, hogy azt tanítják a fiatal férfiaknak, hogy ne vonuljanak be katonának. Emiatt mindannyiunkat, igazgatókat beidéztek kihallgatásra. 1987. január 22-én az ügyészség alaptalannak találta a vádakat. Ez segítségünkre volt a hírnevünk jövőbeni tisztázásában is.
Isten megáldja a munkánkat
Az évek során a semlegességünk miatt egyre jobban ellenezték a prédikálómunkánkat Koreában. Így mindig nehezebb lett megfelelő helyet találni a kongresszusainknak. Ezért a Tanúk úgy határoztak, hogy építenek egy kongresszusi termet Puszanban, az első ilyen termet a keleti országokban. 1976. április 5-én engem ért az a megtiszteltetés, hogy az átadási beszédet mondhattam egy 1300 fős hallgatóság előtt.
1950 óta több tízezer amerikai katona állomásozott Koreában. Miután visszatértek az Egyesült Államokba, sokukból tevékeny Tanú lett. Sokszor kapunk tőlük levelet, és áldásnak tekintjük, hogy segíthettünk nekik megismerni Jehovát.
Szomorúsággal tölt el, hogy 2006. szeptember 26-án elvesztettem szeretett társamat, Lizt. Kimondhatatlanul hiányzik nekem. Az itt töltött 51 év alatt boldogan fogadott el bármilyen megbízatást, és sohasem panaszkodott. Soha nem javasolta, még csak nem is célzott rá, hogy menjünk vissza az Egyesült Államokba, abba az országba, melyről egykor azt mondta, hogy soha nem akar onnan elmenni!
Továbbra is Koreában szolgálok a Bétel-család tagjaként, mely a kezdeti évek maroknyi csapatából mintegy 250 fős családdá nőtt. Kiváltságnak tekintem, hogy együtt szolgálhatok a héttagú fiókbizottsággal, mely az itteni munkát felvigyázza.
Korea nagyon szegény ország volt, amikor ideérkeztünk. Ma pedig a világ egyik legfejlettebb nemzete. Jelenleg több mint 95 000 Tanú van Koreában, csaknem 40 százalékuk szolgál általános vagy kisegítő úttörőként. Ezek az okok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy oly nagyra értékelem, hogy itt szolgálhatom Istent, és láthatom nyájának növekedését.
[Kép a 24. oldalon]
Misszionáriustársainkkal Koreába érkezünk
[Kép a 24–25. oldalon]
Puszanban szolgálunk
[Kép a 25. oldalon]
Franz testvérrel a demilitarizált övezetnél 1971-ben
[Kép a 26. oldalon]
Lizzel nem sokkal a halála előtt
[Kép a 26. oldalon]
A koreai fiókhivatal, ahol továbbra is a Bétel-család tagjaként szolgálok