Élettörténet

Küzdöttünk, hogy szellemileg erősek maradjunk

Rolf Brüggemeier elmondása alapján

Az első levelet, melyet a bebörtönzésem után kaptam, egy barátom írta. Tájékoztatott, hogy édesanyámat és az öcséimet — Petert, Jochent és Manfredot — szintén letartóztatták. Így a két kishúgom szülők és testvérek nélkül maradt. Miért üldözték a keletnémet hatóságok a családunkat? És mi segített, hogy szellemileg erősek maradjunk?

BÉKÉS gyermekkorunkat a II. világháború darabokra törte. Első kézből tapasztaltuk a háború kegyetlenségét. Édesapa belépett a német hadseregbe, majd hadifogságban halt meg. Ez azt jelentette, hogy édesanyának, Bertának, egyedül kellett gondoskodnia hat gyermekről. A legkisebb egyéves volt, a legnagyobb pedig tizenhat.

Édesanya az egyháza miatt óriásit csalódott a vallásban, és egy szót sem akart többé hallani Istenről. Ám egy nap 1949-ben Ilse Fuchs, egy tapintatos kis hölgy felkeresett minket, hogy Isten Királyságáról beszéljen. Kérdései és érvei felcsigázták édesanya érdeklődését. A Biblia tanulmányozása reményt adott neki.

Nekünk, fiúknak eleinte azért voltak fenntartásaink. A nácik és később a kommunisták ígéretei csodálatosak voltak, de persze mindig csalódnunk kellett. Kétkedve fogadtunk minden újabb ígéretet, mégis nagy hatással volt ránk, amikor megismerkedtünk néhány Tanúval, akik korábban koncentrációs táborokban voltak, mert nem támogatták a háborús törekvéseket. A következő évben édesanya, Peter és én megkeresztelkedtünk.

Az öcsénk, Manfred szintén megkeresztelkedett, de úgy tűnt, hogy a Biblia igazsága nem gyökerezett meg a szívében. Amikor a kommunisták 1950-ben betiltották a munkánkat, és a titkosrendőrség, a hírhedt Stasi nyomást gyakorolt  rá, elárulta nekik, hogy hol tartjuk az összejöveteleinket. Tulajdonképpen emiatt tartóztatták le végül édesanyát és másik két öcsémet is.

Szolgálat a betiltás alatt

A betiltás miatt a Biblián alapuló kiadványokat be kellett csempésznünk Kelet-Németországba. Futárként Nyugat-Berlinben vettem fel a küldeményt, ugyanis a kiadványaink ott nem voltak betiltva, és átvittem őket a határon. Többször is sikerült kijátszanom a rendőrséget, de 1950 novemberében letartóztattak.

A Stasi emberei egy föld alatti, sötét cellába vetettek. Éjszakánként kihallgattak, sőt olykor meg is vertek, nappal pedig nem hagytak aludni. Egészen 1951 márciusáig semmit sem tudtam a családomról. Ekkor édesanya, Peter és Jochen eljött a bírósági tárgyalásomra. Hatévnyi börtönre ítéltek.

A tárgyalás után hat nappal Petert, Jochent és édesanyát is letartóztatták. Ezt követően Hannelore, a nagyobbik húgom, aki akkor tizenegy éves volt, egy testvérnőhöz került, a hétéves Sabine pedig az egyik nagynénénkhez. A Stasi-őrök úgy bántak édesanyával és a testvéreimmel, mintha veszélyes bűnözők lennének, még a cipőfűzőjüket is elvették. A kihallgatások alatt folyamatosan állva kellett maradniuk. Őket is elítélték, mindegyiküket hat-hat évre.

1953-ban néhány Tanú-rabbal azt a feladatot kaptuk, hogy építsünk egy katonai repülőteret, de ezt megtagadtuk. A hatóságok 21 napos elzárással büntettek minket, ami azt jelentette, hogy nem dolgozhattunk, nem kaphattunk levelet, és alig adtak enni. Néhány testvérnő félrerakott némi kenyeret a saját csekélyke adagjából, és ezt aztán becsempészték hozzánk. Így ismertem meg az egyiküket, Annit, és miután mindketten kiszabadultunk a börtönből (ő 1956-ban, én pedig 1957-ben), összeházasodtunk. Egy évvel később megszületett a lányunk, Ruth. Testvéreim közül Peter, Jochen és Hannelore körülbelül ugyanabban az időben kötött házasságot.

Körülbelül három évvel a szabadulásom után ismét letartóztattak. A Stasi egyik tisztje megpróbált rávenni, hogy legyek a besúgójuk. Ezt mondta: „Kedves Brüggemeier úr, kérem, használja az eszét. Maga tudja, mit jelent börtönben lenni, és mi nem szeretnénk, ha ön újra ilyen helyzetbe kerülne. Továbbra is Tanú lehet, tanulmányozhat, és annyit beszélhet a Bibliáról, amennyit csak akar. Mi egyszerűen csak azt szeretnénk, ha jól tájékozott lenne. Gondoljon a feleségére és a kislányára.” Ez az utolsó mondat olyan volt, mintha kést döftek volna belém. De biztos voltam benne, hogy amíg börtönben leszek, Jehova gondoskodni fog a családomról, még annál is jobban, mint ahogy én magam tudnék. És ez így is lett!

 A hatóságok megpróbálták rákényszeríteni Annit, hogy dolgozzon teljes időben, és engedje, hogy hétköznap mások vigyázzanak Ruthra. Anni ezt nem hagyta, és inkább éjszaka dolgozott, hogy napközben Ruthtal lehessen. A szellemi testvéreink felettébb nagylelkűek voltak, és annyi mindennel elhalmozták Annit, hogy még ő is tudott adni másoknak. Mindeközben én majdnem hat további évet töltöttem a börtön falai között.

Hitünk megőrzése a börtönben

Amikor újra börtönbe kerültem, a Tanú-cellatársaim nagyon szerették volna tudni, hogy milyen új kiadványokat kaptunk. Igazán boldog voltam, hogy korábban gondosan tanulmányoztam Az Őrtorony folyóiratot, és rendszeresen részt vettem az összejöveteleken, hiszen így szellemileg buzdítani tudtam őket.

Amikor az őröktől kértünk egy Bibliát, ezt válaszolták: „Jehova Tanúi kezébe Bibliát adni éppolyan veszélyes, mint a bebörtönzött betörőnek szerszámot adni a szökéshez.” A vezetésért felelős testvérek mindennap kiválasztottak egy bibliaverset, melyen elmélkedhettünk. A napi félórás udvari séta bennünket nem a mozgás vagy a friss levegő miatt foglalkoztatott, hanem sokkal inkább azért, hogy hasznot meríthessünk az aznapi bibliaversből. Bár séta közben 5 méteres távolságot kellett tartanunk, és nem volt szabad beszélgetnünk, mindig megtaláltuk a módját, hogy továbbadjuk egymásnak a verset. Amikor visszamentünk a celláinkba, egymás után elmondtuk, hogy kinek mit sikerült meghallania, majd megtartottuk az aznapi bibliai megbeszélésünket.

Végül egy besúgó feladott minket, és magánzárkába csuktak. Mennyire nagy áldásnak bizonyult, hogy addigra már több száz bibliaverset tudtam kívülről! Üres napjaimat azzal töltöttem, hogy különböző bibliai témákon elmélkedtem. Majd átvittek egy másik börtönbe, ahol az őr egy olyan cellába tett, ahol már volt két Tanú. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy még egy Bibliát is kaptunk tőle. Hat hónap magánzárka után nagyon jólesett, hogy újra beszélgethettem a hittársaimmal bibliai témákról.

Az öcsém, Peter elmeséli, hogy neki mi segített kitartani egy másik börtönben: „Elképzeltem, hogy milyen életünk lesz az új világban, és folyton bibliai gondolatokon időztem. A testvérekkel azzal erősítettük egymást, hogy bibliai kérdéseket vetettünk fel, vagy bibliaverseket kérdezgettünk egymástól. Nem volt könnyű az életünk. Olykor minket, a 11 testvért egy körülbelül 12 négyzetméteres cellába zsúfoltak be. Mindent ott kellett csinálnunk: ennünk, aludnunk, mosakodnunk, sőt még a dolgunkat is ott kellett végeznünk. Ez a helyzet teljesen kikezdte az idegeinket.”

Jochen, a másik öcsém ezt mondta a börtönről: „Azokat az énekeket énekeltem, amikre emlékeztem az énekeskönyvünkből. Mindennap egy olyan bibliaversen elmélkedtem, amit korábban megtanultam. A szabadulásom után is megőriztem azt a jó szokásomat, hogy szellemileg képezzem magam. Reggelente elolvastuk a napiszöveget a családdal, és minden összejövetelre felkészültünk.”

Édesanyát szabadon engedik

Kicsit több mint két év börtön után édesanyát szabadon engedték. A szabadságát arra használta, hogy tanulmányozza a Bibliát Hanneloréval és Sabinével, így segítve nekik, hogy jól megalapozott hitük legyen. Azt is megtanította nekik, hogy miként reagáljanak, ha az Istenbe vetett hitük és a semlegességük miatt próba alá kerülnek az iskolában. Hannelore megjegyzi: „Nem aggódtunk a következmények miatt, ugyanis otthon mindig buzdítottuk egymást. A köztünk lévő szoros családi kötelék minden nehézségért kárpótolt minket.”

Majd hozzáfűzi: „A börtönben lévő testvéreinket szellemi eledellel is elláttuk. Az Őrtoronynak egy teljes számát lemásoltuk zsírpapírra, apró betűkkel. Aztán a lapokat becsomagoltuk vízálló papírba, és aszalt szilva közé rejtettük őket, amit a havi csomagban küldtünk nekik. Mennyire boldogok voltunk, amikor azt üzenték, hogy a szilva »nagyon finom« volt! Szívvel-lélekkel végeztük a feladatunkat, és meg kell hogy mondjam, szép idők voltak.”

 Élet a betiltás alatt

Peter kicsit mesél róla, hogy milyen volt évtizedeken át betiltás alatt élni Kelet-Németországban: „Kis csoportokban, magánotthonokban gyűltünk össze úgy, hogy nem egyszerre érkeztünk, és a végén nem egyszerre távoztunk. Minden összejövetelen egyeztettük a következő alkalmat. Ezt különböző jelekkel vagy írásban tettük, mert folyamatosan fennállt a veszély, hogy a Stasi lehallgat minket.”

Hannelore ezt mondja: „Néha kazettán kaptunk hangfelvételeket kongresszusi programokról. Ez mindig lehetőséget adott egy örömteli együttlétre. Kis csoportunk összegyűlt, hogy több órán át bibliai oktatásban részesülhessünk. Bár nem láttuk az előadókat, figyelmesen követtük a programot, és jegyzeteltünk is.”

Peter hozzáteszi: „Külföldi testvéreink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a bibliai irodalom eljusson hozzánk. Körülbelül egy évtizeddel a berlini fal 1989-ben bekövetkezett leomlása előtt különleges, kisméretű kiadványokat készítettek nekünk. Egyesek kockára tették az autójukat, a pénzüket, sőt még a szabadságukat is, hogy a szellemi eledelt behozzák Kelet-Németországba. Egyik éjszaka azonban hiába vártunk egy házaspárt, nem érkeztek meg. A rendőrök megtalálták náluk a kiadványokat, és elkobozták a kocsijukat. A veszélyek ellenére soha nem jutott eszünkbe, hogy felhagyjunk a munkával, csak hogy nyugodtabb életünk legyen.”

Manfred, az öcsém, aki annak idején, 1950-ben elárult minket, elmondja, hogy mi segített neki helyreállni szellemileg, és utána megőriznie a hitét: „Néhány hónapig őrizetben voltam, majd Nyugat-Németországba költöztem, és elhagytam a bibliai igazságot. Aztán 1954-ben visszatértem Kelet-Németországba, a rá következő évben pedig megnősültem. Nem sokkal később a feleségem elfogadta az igazságot, és 1957-ben megkeresztelkedett. Idővel a lelkiismeretem gyötörni kezdett, és a feleségem segítségével visszatértem a gyülekezetbe.

A testvérek, akik még abból az időből ismertek, amikor elhagytam az igazságot, nagy szeretettel fogadtak, mintha mi sem történt volna. Csodálatos, ha az embert egy barátságos mosollyal és öleléssel üdvözlik. Igazán boldog vagyok, hogy újra jó kapcsolatom lehet Jehovával és a testvéreimmel.”

A szellemi küzdelem folytatódik

A családunk minden egyes tagjának keményen meg kellett küzdenie a hitéért. Peter megjegyzi: „Manapság annyi figyelemelterelő dologgal és anyagi csábítással vagyunk körülvéve, mint soha ezelőtt. A betiltás alatt elégedettek voltunk azzal, amink volt. Például egyikünk sem akart egy másik könyvtanulmányozási csoportba járni valamiféle személyes ok miatt, és olyan sem akadt, aki szóvá tette volna, hogy az összejövetelek túl messze vagy túl későn vannak. Mindannyian boldogok voltunk, hogy összegyűlhettünk, még akkor is, ha néhányan csak este 11-kor távozhattunk, hogy ne egyszerre hagyjuk el az összejöveteli helyet.”

 Édesanya 1959-ben úgy döntött, hogy Sabinével, aki akkor 16 éves volt, Nyugat-Németországba költözik. Mivel szerettek volna ott szolgálni, ahol nagyobb szükség van Királyság-hírnökökre, a fiókhivatal Baden-Württembergbe, Ellwangen városába küldte őket. Anya, noha nem volt túl jó az egészsége, nagyon buzgó volt, és ez arra indította Sabinét, hogy elkezdje az úttörőszolgálatot. Amikor Sabine férjhez ment, édesanya, aki akkor 58 éves volt, megtanult vezetni, hogy még nagyobb részt tudjon vállalni a prédikálásban. Drága kincsként tekintett a szolgálatra egészen az 1974-ben bekövetkezett haláláig.

Ami engem illet, a második börtönbüntetésemnek már a hatodik évében jártam, amikor 1965-ben a családom tudta nélkül Nyugat-Németországba deportáltak. Később azonban a feleségem, Anni és a lányom, Ruth is odaköltözött. Megkérdeztük a fiókhivatalt, hogy szolgálhatnánk-e ott, ahol nagyobb szükség van hírnökökre, és azt a választ kaptuk, hogy menjünk Bajorországba, Nördlingenbe. Így hát ott nőtt fel Ruth és a kisöccse, Johannes is. Anni úttörő lett. Jó példája láttán Ruth közvetlenül az iskola befejezése után szintén elkezdte az úttörőszolgálatot. Mindkét gyermekünk úttörővel kötött házasságot. Később gyermekeik születtek, így most hat drága unokának örvendhetünk.

1987-ben megragadtam a lehetőséget, hogy idő előtt nyugdíjba menjek, így csatlakozni tudtam Annihoz az úttörőszolgálatban. Három évvel később meghívtak a seltersi fiókhivatalba, hogy segítsek az épületek bővítésében. Ezután Glauchauban részt vettünk Jehova Tanúi kongresszusi termének a felépítésében, mely az első azon a vidéken, az egykori Kelet-Németország területén. Később itt szolgáltunk mint gondnokok, ám egészségi okok miatt visszaköltöztünk a lányunkhoz, és most úttörőkként tevékenykedünk a Nördlingeni Gyülekezetben.

Nagy örömömre az összes testvérem, valamint a rokonok nagy része továbbra is csodálatos Istenünket, Jehovát szolgálja. Az évek során megtanultuk, hogy amíg szellemileg erősek maradunk, tapasztalhatjuk, hogy mennyire igazak a Zsoltárok 126:3 szavai: „Nagy dolgot cselekedett velünk Jehova. Beteltünk örömmel.”

[Kép a 13. oldalon]

Az esküvőnk napján 1957-ben

[Kép a 13. oldalon]

A családommal 1948-ban: (elöl, balról jobbra) Manfred, édesanya, Sabine, Hannelore, Peter; (hátul, balról jobbra) én és Jochen

[Képek a 15. oldalon]

Egy kisméretű könyv, melyet a betiltás alatt használtunk, és a „Stasi” lehallgatókészülékei

[Forrásjelzés]

Forschungs- und Gedenkstätte NORMANNENSTRASSE

[Kép a 16. oldalon]

A testvéreimmel: (elöl, balról jobbra) Hannelore és Sabine; (hátul, balról jobbra) én, Jochen, Peter és Manfred