Élettörténet

Továbbra is a Teremtőmet akarom szolgálni

CONSTANCE BENANTI ELMONDÁSA ALAPJÁN

Minden olyan gyorsan történt! Mindössze hat nap leforgása alatt Camille-nak, a 22 hónapos kislányunknak magas láza lett és meghalt. A gyász elviselhetetlen volt. Én is meg akartam halni. Miért engedte meg ezt Isten? Értetlenül álltam a történtek előtt.

SZÜLEIM bevándorlók voltak, egy szicíliai városból, Castellammare del Golfóból költöztek New Yorkba. Ott születtem meg 1908. december 8-án. Szüleimnek nyolc gyermekük volt: öt fiú és három lány.

Édesapám, Santo Catanzaro 1927-ben elkezdte látogatni a Bibliakutatók kicsiny csoportjának az összejöveteleit (akkoriban így hívták Jehova Tanúit). New Jersey-ben, ahol laktunk, egy olasz testvér, Giovanni De Cecca vezette az összejöveteleket, aki egyébként a brooklyni főhivatalban (azaz a Bételben) szolgált. Idővel édesapa kezdett részt venni a prédikálásban, és vállalta a teljes idejű szolgálatot, melyet egészen az 1953-ban bekövetkezett haláláig végzett.

Édesanya fiatal korában szeretett volna apáca lenni, de a szülei nem engedték. Kezdetben édesanya nyomást gyakorolt rám, hogy ne csatlakozzam édesapához a bibliatanulmányozásban. Ám kis idő elteltével láttam, ahogyan édesapa megváltozik. Higgadtabb, szelídebb lett, és így a család nagyobb békében élhetett. Ez nagyon tetszett.

 Időközben találkoztam egy velem egykorú, brooklyni születésű fiatalemberrel, Charles-szal. A családja, akárcsak az enyém, Szicíliából származott. Hamarosan eljegyeztük egymást, és 1931-ben, miután édesapa hazatért Jehova Tanúi Columbusban (Ohio) megtartott kongresszusáról, összeházasodtunk. Camille, a kislányunk egy éven belül megszületett. Amikor meghalt, vigasztalhatatlan voltam. Egy nap Charles így könyörgött sírva: „Camille éppen úgy az én lányom is volt, mint ahogy a tiéd. Miért nem folytatjuk az életünket, megvigasztalva egymást?”

Elfogadjuk a Biblia igazságát

Charles emlékeztetett rá, hogy édesapa beszélt a feltámadás reménységéről, amikor beszédet mondott Camille temetésén.

— Te tényleg hiszel abban, hogy lesz feltámadás? — szegeztem Charles-nak a kérdést.

— Hát persze! Miért nem nézünk utána, hogy mit ír még erről a Biblia?

Azon az éjszakán nem tudtam elaludni. Reggel hat órakor, mielőtt még édesapa elindult volna munkába, odaálltam elé, és elmondtam neki, hogy Charles és én szeretnénk tanulmányozni a Bibliát. Örömtől sugárzó arccal átölelt. Édesanya ekkor még feküdt, de hallotta a beszélgetést. Megkérdezte, hogy mi történt.

— Semmi — válaszoltam. — Charles és én egyszerűen úgy döntöttünk, hogy tanulmányozni fogjuk a Bibliát.

— Mindannyiunknak tanulmányoznunk kell a Bibliát — mondta.

Tehát mindannyian, az öcséim és a húgaim is, összesen 11-en, együtt kezdtünk tanulmányozni családként.

A bibliatanulmányozás vigaszt nyújtott, és lassacskán az értetlenséget és a gyászt a remény váltotta fel. Egy év elteltével, 1935-ben Charles és én kezdtük megosztani a Biblia igazságát másokkal. 1937 februárjában a főhivatalban, Brooklynban hallottunk egy előadást, amely elmagyarázta, hogy a Szentírás alapján milyen jelentősége van a vízben történő megkeresztelkedésnek. Ezt követően egy közeli hotelben sokakkal együtt mi is megkeresztelkedtünk. Ezt nemcsak azért tettem, mert reméltem, hogy egy nap a kislányomat majd újra láthatom, hanem azért is, mert vágytam rá, hogy a Teremtőnket szolgáljam, akit akkorra már megismertem és megszerettem.

Elkezdjük a teljes idejű szolgálatot

Igazán izgalmas és megelégedést nyújtó volt, hogy beszélhettem másoknak arról, amit tanultam, különösen azért, mert abban az időben  sokan kedvezően reagáltak a Királyság-üzenetre, és csatlakoztak hozzánk a hirdetésében (Máté 9:37). 1941-ben Charles-szal úttörők lettünk, vagyis teljes idejű szolgák. Nem sokkal ezután vásároltunk egy lakókocsit, és Charles a szüleim varróüzemét Frank öcsém gondjaira bízta. Később nagyon megörültünk, amikor kaptunk egy levelet, melyben kineveztek minket különleges úttörőknek. Kezdetben New Jersey-ben szolgáltunk, aztán pedig New York államban.

Mialatt 1946-ban részt vettünk egy kongresszuson Baltimore-ban (Maryland), megkértek bennünket, hogy menjünk el egy összejövetelre, melyen Jehova Tanúi különleges képviselői is jelen voltak. Ott találkoztunk Nathan H. Knorr és Milton G. Henschel testvérrel. Beszéltek nekünk a misszionáriusi szolgálatról, külön felhívták a figyelmünket az olaszországi prédikálómunkára. Megkértek, hogy gondoljuk át, részt tudnánk-e venni az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán.

„Nyugodtan gondoljátok át, és majd utána adjatok választ” — mondták. Épphogy kiléptünk az irodából, Charles-szal egymásra néztünk, majd megfordultunk, és rögtön visszamentünk. „Átgondoltuk. Készen állunk a Gileádra” — válaszoltuk. Tíz nappal később már ott voltunk a Gileád hetedik osztályában.

Azok a hónapok, melyek során a képzést kaptuk, felejthetetlenek voltak. Különösen nagy hatással volt ránk, hogy az oktatók türelemmel és szeretettel készítettek fel minket arra, hogy szembe tudjunk nézni a külföldi területen ránk váró nehézségekkel. Miután 1946 júliusában végeztünk, azt a feladatot kaptuk, hogy egy ideig New Yorkban prédikáljunk, ahol elég nagy olasz közösség élt. Aztán eljött a nagy nap! 1947. június 25-én elindultunk Olaszországba, a misszionáriusi megbízatásunk helyére.

Alkalmazkodunk a körülményekhez

Egy olyan hajóval szeltük át az óceánt, amely korábban katonai célokat szolgált. Tizennégy napos hajóút után megérkeztünk a genovai kikötőbe. A város magán viselte a II. világháború okozta sebeket; a harcok csupán két évvel korábban fejeződtek be. A vasútállomáson például nem volt egy ép ablaküveg sem a bombázások miatt. Genovából tehervonattal átmentünk Milánóba, ahol a fiókhivatal és a misszionáriusotthon volt.

A háború utáni Olaszországban nagyon sanyarúak voltak az életkörülmények. Az újjáépítési munkálatok már megkezdődtek, de mindenütt szegénység uralkodott. Nemsokára súlyosan megbetegedtem. Egy orvos azt mondta, hogy a szívem olyan rossz állapotban van, hogy szerinte legjobb lenne visszamennem az Egyesült Államokba. Boldog vagyok, hogy ez az orvos nagyot tévedett. 58 év után még ma is Olaszországban szolgálok a megbízatásomban.

Csupán néhány éve voltunk Olaszországban, amikor az Egyesült Államokban élő öcséim úgy döntöttek, hogy adnak nekünk egy autót. Charles azonban kedvesen visszautasította a felajánlásukat, amit én nagyra értékeltem. Az ismereteink szerint akkoriban egyetlen Tanúnak sem volt autója Olaszországban, és Charles úgy érezte, az a leghelyesebb, ha alkalmazkodunk  a testvéreink életszínvonalához. Jóval később, csak 1961-ben lett egy kis autónk.

Az első Királyság-termünk Milánóban egy alagsorban volt, földes padlóval. Nem volt mosdó, és víz is csak a lábunk alatt, ha éppen esett az eső. Ide-oda rohangáló aranyos kisegerek társaságát is élvezhettük. Az összejövetelek alatt két villanykörte gondoskodott a megvilágításról. Az ilyen kellemetlenségek ellenére buzdító volt látni az őszinte szívű embereket, akik részt vettek az összejöveteleken, és idővel csatlakoztak hozzánk a szolgálatban.

Misszionáriusi tapasztalatok

Egy alkalommal a Béke — Vajon tartós lehet? (Peace​—Can It Last?) című füzetet adtuk oda egy férfinak. Épp készültünk elmenni, amikor megérkezett a felesége, Santina, élelemmel tele szatyrokkal. Kicsit idegesnek tűnt, és elmondta, hogy van nyolc lánya, akikről gondoskodnia kell, és semmire sem marad ideje. Amikor újból felkerestem Santinát, a férje nem volt otthon, ő pedig éppen kötögetett. „Nincs időm meghallgatni önöket — mondta. — Amúgy olvasni sem tudok.”

Magamban Jehovához imádkoztam, majd megkérdeztem, hogy fizetségért cserébe tudna-e egy kardigánt kötni a férjemnek. Két héttel később kész lett, és már el is kezdtük Santinával rendszeresen tanulmányozni a Bibliát „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyv segítségével. Santina megtanult olvasni, és a férje ellenállása dacára előrehaladt és megkeresztelkedett. A lányai közül öten szintén Tanúk lettek, és Santina sok más embernek is segített elfogadni a Biblia igazságát.

1951 márciusában két másik misszionáriussal, Ruth Cannonnel és Loyce Callahannel együtt, aki később hozzáment Bill Wengerthöz, kineveztek minket Bresciába, ahol egyáltalán nem voltak Tanúk. Találtunk egy bebútorozott lakást, de két hónap múlva a tulajdonos megkért, hogy 24 órán belül hagyjuk el a házat. Mivel rajtunk kívül nem éltek Tanúk a környéken, nem volt más választásunk, majdnem két hónapig egy hotelben laktunk.

Nem ettünk túl változatosan: kávé, néhány falat kenyér, egy kis sajt és gyümölcs. Ennyiből állt a napi háromszori étkezésünk. A kellemetlenségek ellenére nagy áldásban volt részünk. Idővel találtunk egy kicsike lakást, és a kisszobát Királyság-teremként használtuk. 1952-ben ott tartottuk meg Krisztus halálának az emlékünnepét, melyen 35-en vettek részt.

Megbirkózunk a nehézségekkel

Abban az időben a papságnak még mindig nagy hatalma volt az emberek felett. Például amikor Bresciában prédikáltunk, a pap felbiztatott néhány fiút, hogy dobáljon meg minket kövekkel. Később azonban 16 személlyel kezdtünk bibliatanulmányozást, és rövid időn belül mind Tanúk lettek. És lám, ki volt közöttük? Egy olyan fiú, aki korábban azzal fenyegetőzött, hogy megdobál minket kövekkel! Jelenleg vénként szolgál az egyik bresciai gyülekezetben. 1955-ben, amikor elköltöztünk Bresciából, már 40 Királyság-hírnök vett részt a prédikálómunkában.

Három évig Leghornban (Livorno) szolgáltunk, ahol a Tanúk többsége nő volt. Ez azt jelentette, hogy nekünk testvérnőknek kellett ellátnunk olyan gyülekezeti felelősségeket, melyeket rendszerint testvérek végeztek. Következő lakhelyünk Genova lett, ahol 11 évvel korábban elkezdtük a misszionáriusi szolgálatot. Akkorra már volt ott egy gyülekezet. Egy olyan épületben laktunk, ahol a földszinten a Királyság-terem kapott helyet.

Alighogy megérkeztünk Genovába, tanulmányozni kezdtem egy hölggyel, akinek a férje egy bokszklub menedzsere volt, és korábban maga is bokszolt. A hölgy szellemileg előrehaladt, és kis idő elteltével testvérnő lett. A férje sokáig ellenségesen viselkedett, de aztán ő is elkezdett járni a feleségével az összejövetelekre. A terembe viszont nem ment be, mindig kint leült, és onnan figyelte a programot. Később, amikor már elköltöztünk Genovából, hallottuk, hogy bibliatanulmányozást kért. Idővel megkeresztelkedett, és szerető keresztény felvigyázó lett. Haláláig hűséges maradt.

 Egy olyan hölggyel is tanulmányoztam a Bibliát, akinek a vőlegénye rendőr volt. Kezdetben a férfi is érdeklődést mutatott, de az esküvő után megváltozott a magatartása. Ellenségessé vált, így a hölgy abbahagyta a tanulmányozást. Amikor később újra elkezdte a bibliatanulmányozást, a férje megfenyegette. Azt mondta, hogy ha csak egyszer is azon kap bennünket, hogy tanulmányozunk, akkor mindkettőnket lelő. Nos, a hölgy előrehaladt és megkeresztelkedett. Mondanom sem kell, a férj nem lőtt le minket. Sőt, évekkel később, amikor részt vettem egy kongresszuson Genovában, valaki hátulról befogta a szemem, és arra volt kíváncsi, hogy kitalálom-e, ki ő. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor láttam, hogy annak a testvérnőnek a férje volt. Miután átölelt, elmondta, hogy Jehovának tett önátadásának a jelképeként pont aznap keresztelkedett meg!

1964-től 1972-ig kiváltságomban állt, hogy Charles-szal együtt gyülekezeteket látogathattunk meg, hogy szellemileg erősítsük őket. Szinte egész Észak-Olaszország területén szolgáltunk: Piemontéban, Lombardiában, valamint Liguriában. Majd újra folytattuk az úttörőszolgálatot Firenze mellett, később pedig Vercelliben. 1977-ben csupán egy gyülekezet volt Vercelliben, 1999-ben pedig, amikor elmentünk onnan, már három. Akkor töltöttem be a 91. életévemet, és arra buzdítottak, hogy költözzünk a római misszionáriusotthonba, egy aránylag csendes környéken fekvő gyönyörű kis házba.

Szomorú esemény

Charles, aki mindig jó egészségnek örvendett, 2002. márciusában hirtelen megbetegedett. Az állapota rohamosan romlott, majd 2002. május 11-én meghalt. Hetvenegy éven át együtt sírtunk, ha valami szomorú történt, és együtt örültünk, ha áldásokban volt részünk. Halálával óriási veszteség ért.

Gyakran elképzelem Charles-ot a kétsoros öltönykabátjában és a 30-as évekbeli kalapjával a fején. Magam előtt látom a mosolyát, és szinte hallom a nevetését. Csak Jehova támogatásának és a drága keresztény testvéreim szeretetének köszönhetően tudom elviselni ezt a szomorú helyzetet. Már alig várom, hogy újra találkozhassak Charles-szal.

Folytatom a szolgálatomat

Az a legcsodálatosabb az életemben, hogy a Teremtőmet szolgálhatom. A hosszú évek során ’megízleltem, és láttam, hogy Jehova jó’ (Zsoltárok 34:8). Mindig éreztem a szeretetét és a törődését. Bár elvesztettem a gyermekem, Jehova szellemi fiakat és leányokat adott nekem szerte Olaszországban, akik megörvendeztetik a szívemet, és persze az Övét is.

Mindig azt szerettem a legjobban, ha beszélhettem másoknak a Teremtőmről. Ez az, amiért továbbra is prédikálok, és bibliatanulmányozásokat vezetek. Olykor azon sajnálkozom, hogy nem tehetek többet a szolgálatban az egészségem miatt. Persze tisztában vagyok vele, hogy Jehova ismeri a korlátaimat, valamint hogy szeret, és értékeli azt, amit meg tudok tenni (Márk 12:42). Igyekszem továbbra is a Zsoltárok 146:2 szavaival összhangban élni: „Dicsérem Jehovát, amíg élek, éneket zengek Istenemnek, amíg csak vagyok.” *

[Lábjegyzet]

[Kép a 13. oldalon]

Camille

[Kép a 14. oldalon]

1931-ben, az esküvőnk napján

[Kép a 14. oldalon]

Bár édesanyát eleinte nem érdekelte a Biblia, később beleegyezett, hogy mindannyian tanulmányozzuk

[Kép a 15. oldalon]

1946-ban Knorr testvérrel a Gileád Iskola diplomaosztóján

[Kép a 17. oldalon]

Charles-szal röviddel a halála előtt