Mindenkinek jólesik a dicséret

A KISLÁNYNAK jó napja volt. Bár máskor rá kellett szólni, ezen a napon különösen jól viselkedett. De amikor este az anyukája lefektette őt, hallotta, hogy a kislány sír. Megkérdezte tőle, hogy mi bántja, és a kislány zokogástól elcsukló hangon így felelt: „Nem voltam jó kislány ma?”

Kérdése szíven találta az anyukáját, aki mindig azonnal rászólt a lányára, ha az valamit rosszul csinált. Most viszont, bár észrevette, mennyire igyekszik jól viselkedni, egyetlen szóval sem dicsérte meg.

Nemcsak a kislányoknak esik jól a dicséret és a biztatás, hanem mindannyiunknak. Éppen úgy szükségünk van rá, mint a tanácsra és a helyreigazításra.

Milyen érzést kelt bennünk, ha valaki őszintén megdicsér? Ugye örömet szerez vele, és bearanyozza a napunkat? Ilyenkor úgy érezzük, hogy valaki figyel ránk, törődik velünk. Megnyugtat, hogy nem hiába igyekeztünk, és arra ösztönöz, hogy máskor is tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Nem csoda, hogy az őszinte dicséret gyakran szimpatikussá teszi nekünk azt, aki időt szánt rá, hogy valami buzdítót mondjon (Példabeszédek 15:23).

Jézus Krisztus tudta, milyen fontos megdicsérni másokat. A talentumokról szóló példázatban az úr (aki magát Jézust szemlélteti) mindkét hű rabszolgáját a következő szívélyes szavakkal dicséri meg: „Jól van, jó és hű rabszolga!” Milyen buzdító! Noha mások a képességeik, és nem ugyanolyan eredményt értek el, egyforma dicséretben részesülnek (Máté 25:19–23).

Jusson tehát eszünkbe a kislány édesanyja. Ne várjunk a dicsérettel addig, amíg a másik már sír. Inkább keressük az alkalmakat, amikor megdicsérhetünk valakit! Hiszen jó okunk van rá, hogy amikor csak lehet, őszintén megdicsérjünk másokat.