Az együttérzés utat nyit a kedvesség és a könyörület előtt

„HA ENYHÍTENI tudjuk valakinek a fájdalmát, már nem hiábavaló az életünk” — írta Helen Keller. Ő igazán átérezte az érzelmi sebek okozta fájdalmat. Tizenkilenc hónapos volt, amikor egy betegség következtében teljesen megvakult és megsüketült. Egy könyörületes tanárnő azonban megismertette vele a Braille-írást, később pedig beszélni is megtanította.

Helen tanárnője, Ann Sullivan jól tudta, milyen idegőrlő, ha az embernek valamilyen testi fogyatékossággal kell küszködnie, ugyanis majdnem vak volt. Ennek ellenére türelmesen kifejlesztett egy módszert, hogy kommunikálhasson Helennel. Úgy csinálta, hogy betűnként leírta a szavakat a lány tenyerébe. Helenre hatással volt ez az együttérzés, ezért úgy döntött, hogy egész életében vakoknak és siketeknek fog segíteni. A saját fogyatékosságán sok fáradsággal kerekedett felül, úgyhogy együtt tudott érezni a hasonló sorsú emberekkel, és segíteni akart nekik.

Biztosan megfigyelted már, hogy önző világunkban az a legegyszerűbb, ha az ember „bezárja . . . gyengéd könyörületének ajtaját”, és nem törődik mások gondjaival (1János 3:17). A keresztények azonban azt a parancsot kapják, hogy szeressék felebarátaikat, és buzgó szeretettel legyenek egymás iránt (Máté 22:39; 1Péter 4:8). De valószínűleg tisztában vagy azzal, hogy bár nagyon igyekszünk szeretni egymást, gyakran elszalasztunk olyan lehetőségeket, amikor enyhíteni tudnánk mások fájdalmát. Ennek egyszerűen az lehet az oka, hogy nem tudjuk, mire van szükségük. Az együttérzés utat nyithat a kedvesség és a könyörület előtt.

Mit takar az együttérzés fogalma?

Az együttérzést úgy lehetne meghatározni, mint ami azonosulás másnak a helyzetével, érzéseivel és indítékaival, illetve ezek megértése. Azt is mondhatnánk, hogy az együttérzés képessé tesz arra, hogy egy másik ember helyébe képzeljük magunkat. Az együttérzés alapfeltétele tehát az, hogy ismerjük valaki másnak a helyzetét, és az is fontos hozzá, hogy átérezzük, milyen érzéseket keltenek benne a körülmények. Igen, az együttérzés azt jelenti, hogy egy másik személy fájdalmát érezzük a saját szívünkben.

A Szentírás különféleképpen utal erre a tulajdonságra. Péter apostol azt tanácsolta a keresztényeknek, hogy tanúsítsanak ’rokonérzést, testvéri vonzalmat és könyörületet’ (1Péter 3:8). A „rokonérzésnek” fordított görög szó betű szerint azt jelenti, hogy ’mással együtt szenved’ vagy ’könyörületes’. Pál apostol is hasonló érzések kinyilvánítására buzdította keresztény hittársait, amikor ezt írta: „Örvendezzetek az örvendezőkkel; sírjatok a sírókkal. Ugyanolyan legyen a gondolkodásotok mások iránt, mint önmagatok iránt” (Róma 12:15, 16). Logikus,  hogy szinte képtelenség lenne úgy szeretni a felebarátainkat, mint magunkat, ha nem képzelnénk magunkat az ő helyükbe.

Szinte mindenkiben van valamennyi veleszületett együttérzés. Ki az, akit ne indítanának meg az éhező gyermekeket vagy zaklatott menekülteket ábrázoló, szívszaggató képsorok? Melyik szerető édesanya tudná elengedni a füle mellett gyermeke zokogását? De nem minden szenvedést ilyen könnyű észrevenni. Milyen nehéz megérteni annak az embernek az érzéseit, aki depressziós, valamilyen nem szembetűnő betegséggel küzd, vagy éppen táplálkozási zavarai vannak, ha mi magunk még sosem éltük át ugyanazt, amit ő! A Bibliából mégis az derül ki, hogy képesek vagyunk együttérzést kimunkálni magunkban azok iránt, akik más helyzetben vannak, mint mi. Mi több, ki is kell művelnünk ezt a tulajdonságot.

Együtt érző személyek a Bibliában

Jehova a legkiemelkedőbb példa előttünk, aki együttérzést mutat. Tökéletes létére nem várja el tőlünk, hogy mi is tökéletesek legyünk, „mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsoltárok 103:14; Róma 5:12). Sőt, minthogy tisztában van a korlátainkkal, ’nem hagy minket azon felül kísérteni, amit el tudunk viselni’ (1Korintus 10:13). Szolgái és szelleme által segít nekünk, hogy megtaláljuk a kivezető utat (Jeremiás 25:4, 5; Cselekedetek 5:32).

Jehovának fáj a népe szenvedése. A Babilonból visszatért zsidóknak ezt mondta: „aki titeket bánt, a szemem fényét bántja!” (Zakariás 2:12, Újfordítású revideált Biblia [2:8]). Dávid, a bibliaíró jól tudta, hogy Isten együtt érez vele, ezért így szólt hozzá: „Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben!” (Zsoltárok 56:9, Úf.). Milyen vigasztaló az a tudat, hogy Jehova emlékezetében tartja hűséges szolgáinak a könnyeit, melyeket a feddhetetlenségük megőrzéséért vívott küzdelmükben hullatnak! Mintha csak fel lennének jegyezve ezek a könnyek egy könyvbe.

Égi Atyjához hasonlóan Jézus Krisztus is odafigyel mások érzéseire. Mielőtt meggyógyított egy süket embert, félrevonult vele, valószínűleg azért, hogy a férfi a csoda általi gyógyulása miatt ne érezze magát túl kényelmetlenül, illetve ne lepődjön meg nagyon (Márk 7:32–35). Egy másik alkalommal Jézus meglátta, hogy egy özvegyasszony egyetlen fiát viszik temetni. Jézus rögtön átérezte az anya fájdalmát, ezért odament a temetési menethez, és feltámasztotta az ifjút (Lukács 7:11–16).

Amikor Jézus a feltámadása után megjelent Saulnak a damaszkuszi úton, kifejezte, mit érez amiatt, hogy Saul dühödten üldözi a tanítványait. „Jézus vagyok, akit te üldözöl” — mondta (Cselekedetek 9:3–5). Jézus maga is érezte a tanítványai szenvedését, ahogy egy anya is érzi beteg gyermeke fájdalmát. Most égi Főpapunkként Jézus ugyanúgy ’együtt érez gyengeségeinkkel’ (Héberek 4:15).

Pál apostol megtanult odafigyelni mások szenvedésére és érzéseire. „Kicsoda gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Kit botránkoztatnak meg, hogy én ne lennék felháborodva?” — kérdezte (2Korintus 11:29). Egy Filippiben levő börtönben, amikor egy angyal kiszabadította  Pált és Szilászt a bilincseiből, Pál első dolga az volt, hogy tudatta a börtönőrrel, hogy senki sem szökött meg. Beleélte magát a börtönőr helyzetébe, így megérezte, hogy az valószínűleg öngyilkosságra készül. Pál tudta, hogy a római szokás szerint a börtönőrök szigorú büntetésre számíthatnak, ha megszökik tőlük egy rab, főleg abban az esetben, ha olyan utasítást kaptak, hogy gondosan őrizzék (Cselekedetek 16:24–28). Pál életmentő kedvessége arra indította a börtönőrt, hogy a háznépével együtt lépéseket tegyen, hogy kereszténnyé válhasson (Cselekedetek 16:30–34).

Hogyan ápolhatjuk az együttérzést?

A Szentírás újra meg újra buzdít minket, hogy utánozzuk égi Atyánkat és a Fiát, Jézus Krisztust. Ez azt jelenti, hogy fejlődnünk kell az együttérzés kimutatásában. Hogyan sikerülhet ez? Három főbb módszerrel javíthatunk azon a képességünkön, hogy mennyire vesszük észre mások szükségleteit és érzéseit: hallgatással, megfigyeléssel és a képzelőerőnk megmozgatásával.

Hallgassuk meg a másikat! Ha figyelmesen meghallgatunk másokat, megtudjuk, milyen gondjaik vannak. Minél jobban figyelünk, annál valószínűbb, hogy kitárják előttünk a szívüket, és elmondják az érzéseiket. „Csak akkor tudok beszélni egy vénnel, ha biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni — magyarázza Miriam. — Azt szeretném érezni, hogy igazán megérti a gondomat. Ha olyan kérdésekkel puhatolózik, amelyekből kitűnik, hogy jól odafigyelt rám, akkor még jobban megbízom benne.”

Figyeljünk az árulkodó jelekre! Nem mindenki beszél nyíltan az érzéseiről és a körülményeiről. De ha jó megfigyelők vagyunk, észrevesszük, ha valamelyik keresztény hittársunk lehangoltnak látszik, ha egy tinédzser zárkózottá válik, vagy ha egy buzgó szolgatársunk már nem olyan lelkes, mint volt. A szülők nem nélkülözhetik azt a képességet, hogy már a csírájuknál felismerjék a gondokat. „Nem tudom, hogy lehet, de az anyukám már tudja, mit érzek, mielőtt egy szót is szólnék — mondja Marie. — Így olyan könnyű őszintén beszélni vele a gondjaimról.”

Mozgassuk meg a képzelőerőnket! Ha szeretnénk, hogy együttérzés ébredjen bennünk, az a leghatásosabb módszer, ha megkérdezzük magunktól: „Mit éreznék, ha én lennék ebben a helyzetben? Mit váltana ki belőlem? Mire lenne szükségem?” Jób három hamis vigasztalójának nem sikerült Jób helyébe képzelnie magát. Ez abból is látszik, hogy kitalált bűnökkel vádolták barátjukat, és bizonygatták, hogy elkövette azokat.

A tökéletlen embereknek gyakran könnyebb másokat a hibáikért ostorozni, mint megérteni az érzéseiket. De ha azon igyekszünk, hogy elképzeljük egy bánkódó embertársunk gyötrelmét, az segít, hogy együtt érezzünk vele, és ne ítéljük el. „Sokkal jobb tanácsot tudok adni, ha előbb figyelmesen végighallgatom a másikat, megpróbálom átlátni az egész helyzetet, és csak utána kezdek javaslatokat tenni” — jegyezte meg egy tapasztalt vén, Juan.

Sokan hasznosnak találták ilyen szempontból azokat a kiadványokat, melyeket Jehova Tanúi terjesztenek. Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóirat már olyan összetett problémákat is tárgyalt, mint például a depresszió és a gyermekek megbecstelenítése. Ez az időszerű tájékoztatás segít az olvasóknak, hogy jobban odafigyeljenek azoknak az érzéseire, akik valami ilyesmitől szenvednek. A Fiatalok kérdései — Gyakorlatias válaszok című könyv pedig sok szülőnek megkönnyítette azt, hogy foglalkozzon a gyermekei gondjaival.

 Az együttérzés olajozottabbá teszi a keresztényi tevékenységeket

Nemigen akad köztünk olyan, aki egy éhező gyermek sanyarú sorsát látva képes lenne becsukni a szemét, ha volna ennivalója, amit oda tudna adni neki. Ha van bennünk együttérzés, akkor azt is észrevesszük, hogy szellemileg milyen állapotban van a másik ember. Jézusról ezt olvassuk a Bibliában: „Amikor látta a sokaságot, szánalmat érzett irántuk, mert elcsigázottak és hányt-vetettek voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Máté 9:36). Ma sok millió ember ugyanilyen állapotban van szellemileg. Ők bizony segítségre szorulnak.

Az sincs másképp, mint Jézus napjaiban, hogy talán le kell győznünk valamilyen előítéletet vagy meggyökeresedett hagyományt ahhoz, hogy el tudjuk érni bizonyos emberek szívét. Istennek az a szolgája, akiben van együttérzés, törekszik rá, hogy közös alapot találjon a beszélgetőpartnerével, illetve hogy olyan témákat hozzon szóba, amelyek foglalkoztatják az embereket. Így próbálja vonzóbbá tenni az üzenetét (Cselekedetek 17:22, 23; 1Korintus 9:20–23). Az együttérzésből fakadó kedves megnyilvánulásoknak köszönhetően az emberek talán szívesebben meghallgatják a Királyság-üzenetet — éppen ez történt a filippi börtönőr esetében is.

Az együttérzésnek felbecsülhetetlen értéke van abból a szempontból is, hogy segít nekünk elnézni a gyülekezet tagjainak a gyarlóságait. Ha igyekszünk megérteni annak a testvérnek az érzéseit, aki megbántott minket, minden bizonnyal sokkal könnyebben meg tudunk neki bocsátani. Nagy valószínűséggel mi is ugyanígy viselkedtünk volna, ha az ő helyében vagyunk, és ha ugyanolyanok lennének a körülményeink, mint neki. Jehova „megemlékezik róla, hogy por vagyunk”, mert együtt érez velünk. Ennek fényében jó lenne, ha az együttérzés arra indítana minket, hogy figyelembe vegyük mások tökéletlenségeit, és ’készséggel megbocsássunk’ nekik (Zsoltárok 103:14; Kolosszé 3:13).

Amikor tanácsot kell adnunk, kétségtelenül sokkal kedvesebben tudjuk kifejezni magunkat, ha megértjük annak az érzéseit, aki vétkezett, és tisztában vagyunk vele, hogy mi érinti érzékenyen. Az a keresztény vén, aki együtt érző, így emlékeztetgeti magát: „Akár én is elkövethettem volna ezt a hibát. Én is lehetnék ugyanilyen helyzetben.” Pál éppen ezért a következőt tanácsolja: „próbáljátok meg helyreigazítani az ilyet szelídség szellemében, miközben magadon tartod a szemedet, nehogy téged is megkísértsenek” (Galácia 6:1).

Az együttérzés továbbá arra ösztönözhet minket, hogy — ha tehetjük — gyakorlati segítséget ajánljunk fel keresztény hittársainknak, még akkor is, ha valaki nem szívesen kér segítséget. János apostol ezt írja: „Akinek pedig megvannak e világ létfenntartásra való javai, és látja, hogy a testvére szükségben van, s mégis bezárja előtte gyengéd könyörületének ajtaját, abban mi módon marad meg az Isten szeretete? . . . ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1János 3:17, 18).

Csak úgy tudunk „tettel és igazsággal” szeretni, ha meglátjuk, hogy pontosan mire van szüksége a testvérünknek. Vajon figyelünk arra, hogy kinek mire van szüksége, hátha tudunk segíteni? Ez az együttérzés lényege.

Fejlesszük az együttérzésünket!

Természetünknél fogva talán nem vagyunk nagyon együtt érzők, de fejleszthetjük ezt a tulajdonságot. Jobban együtt tudunk majd érezni másokkal, ha figyelmesebben hallgatjuk meg őket, éberebben figyelünk az árulkodó jelekre, és gyakrabban képzeljük magunkat mások helyébe. Így késztetést fogunk érezni, hogy nagyobb szeretettel, kedvesebben és könyörületesebben bánjunk gyermekeinkkel, más keresztényekkel és a környezetünkben élő emberekkel.

Nem szabad megengednünk, hogy az önzés elfojtsa bennünk az együttérzést. „Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is” — írta Pál (Filippi 2:4, Katolikus fordítás). Örökkévaló jövőnk Jehovának és az ő Főpapjának, Jézus Krisztusnak az együttérzésén múlik. Ennélfogva erkölcsi kötelességünk ápolni ezt a tulajdonságot. Együttérzéssel jobb szülőkké és Istennek jobb szolgáivá válunk. Mindenekelőtt pedig így fogunk rájönni, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Cselekedetek 20:35).

[Kép a 25. oldalon]

Az együttérzéshez hozzátartozik, hogy figyelünk arra, kinek mire van szüksége, hátha tudunk segíteni

[Kép a 26. oldalon]

Hajlandóak vagyunk kiművelni magunkban azt a fajta együttérzést, amelyet a szerető édesanya önkéntelenül is táplál a gyermeke iránt?