NOVEMBER végén járunk 1932-ben Mexikóvárosban. Alig egy hete, hogy beüzemelték az első közlekedési lámpákat ebben a nyüzsgő, több mint egymilliós nagyvárosban. De most egészen más foglalkoztatja a sajtót. A riporterek egy újabb fontos esemény tudósítására készülnek. Fényképezőgépekkel felszerelkezve várnak a pályaudvaron, hogy begördüljön a vonat egy különleges utassal, Joseph F. Rutherforddal, a Watch Tower Society elnökével. A helyi testvérek is tárt karokkal várják Rutherford testvért, aki a háromnapos országos kongresszusra érkezett.

Az Aranykorszak ezt írta: „Ez a kongresszus minden bizonnyal úgy vonul be a történelmünkbe, mint az Igazság mexikói diadalmenetének egyik legfontosabb mérföldköve.” De vajon mi tette annyira különlegessé ezt a kongresszust, amelyen csupán 150-en voltak jelen?

Korábban Mexikóban nem sok eredménye volt a királyságprédikáló munkának. 1919-től kezdve szerveztek ugyan kisebb kongresszusokat, ám az ezt követő években csökkent a gyülekezetek száma. Az viszont ígéretesnek tűnt, hogy 1929-ben fiókhivatal nyílt Mexikóvárosban. Ezzel együtt voltak nehézségek. Amikor a kolportőröket arra kérték, hogy ne vegyítsék üzleti tevékenységgel a prédikálást, az egyikük megsértődött, és megalapította a saját bibliatanulmányozó csoportját. Közben a fiókhivatal-felvigyázó bibliai alapelveket sértően viselkedett, ezért le kellett váltani. A hűséges testvérekre bizony ráfért a bátorítás!

Rutherford testvér a látogatása alatt két lelkesítő előadást is tartott, valamint öt rádióbeszédet. A mexikói rádiók első ízben sugározták a jó hírt, méghozzá országszerte. A kongresszust követően egy újonnan kinevezett fiókhivatal-felvigyázó szervezte meg a munkát, és a buzgó Tanúk Jehova támogatásának köszönhetően megújult erővel folytatták a prédikálást.

A következő évben nem is egy, hanem két kongresszust szerveztek, egyet a tengerparti Veracruzban, egyet pedig Mexikóvárosban. A testvérek szorgalmas munkája kezdte meghozni a gyümölcsét. 1931-ben 82 hírnök volt, ám tíz évvel később már tízszer annyi! Az 1941-es kongresszuson mintegy 1000-en vettek részt Mexikóvárosban.

1943-ban a Tanúk magukra akasztott plakátokkal hirdették a „Szabad nemzet” teokratikus kongresszust, amelyet 12 városban rendeztek meg. * Egyébként a Tanúk már 1936 óta használták  ezt a módszert a kongresszusok hirdetésére.

A La Nación című napilap így kommentálta a mexikóvárosi szendvicsplakátos felvonulás eredményességét: „a [kongresszus] első napján arra kérték [a Tanúkat], hogy hívjanak meg még több embert. Másnapra már nem jutott mindenkinek hely.” A felvonulások sikere cseppet sem volt a katolikus egyház ínyére, ezért kampányt szerveztek a Tanúk ellen. Ennek dacára a testvérek rendíthetetlenül járták az utcákat. A La Nación így tudósított: „Az egész város láthatta. . . a szendvicsplakátokat viselő férfiakat és nőket.” Az újság egy fényképet is leközölt két testvérről, ezzel a képaláírással: „Megszállják az utcákat”.

Abban az időben a legtöbb Tanúnak komoly áldozatokat kellett hoznia, hogy részt vehessen a Mexikóban megtartott néhány kongresszus valamelyikén. Sok küldött elszigetelt falvakból érkezett, ahová még vasút vagy országút sem vezetett. Az egyik gyülekezet ezt írta: „Nálunk egyetlen állomás van, de az is csak egy távíróállomás.” Így hát a testvérek öszvérre ültek, vagy napokig gyalogoltak, hogy elérjenek egy vonatot, amely aztán továbbszállította őket a kongresszusi városba.

A Tanúk többsége szegény volt, és alig bírta összekuporgatni az útiköltségre valót. Amikor megérkeztek, sokuk helyi testvéreknél szállt meg, akik szeretettel felajánlották az otthonukat. Mások királyságtermekben aludtak. Egyszer körülbelül 90 vendég a fiókhivatalban kapott szállást, és „ágyként 20-20 könyvekkel teli kartondoboz szolgált” nekik. Az évkönyv beszámolója szerint a hálás testvérek azt mondták, hogy „ezek az ágyak puhábbak és melegebbek, mint a betonpadló”.

Egyértelmű, hogy a Tanúknak minden áldozatot megért, hogy együtt lehessenek ezeken az örömteli kongresszusokon. Ma a mexikói hírnökök száma megközelíti az egymilliót, és ugyanez a hálás gondolkodásmód jellemzi őket. * Egy 1949-es fiókhivatali jelentésben ez állt: „A nehézségeik ellenére nem lanyhult a testvérek igazság iránti buzgalma. Amikor véget ér egy kongresszus, még sokáig beszélnek róla, és ezt kérdezgetik egymástól: »Mikor lesz a következő kongresszusunk?«” Ez ma éppily igaz a testvérekre. (A közép-amerikai archívumunkból.)