„Isten begyógyította a sebeinket”
NATALJA és a kilencéves fia, Aszlan egy másik anyuka, Zarina és a tizenkét éves lánya, Anzselika közelében kuporgott. Több mint 1000 gyerek és felnőtt zsúfolódott össze, miközben állig felfegyverzett támadók szemmel tartották őket.
2004. szeptember 1-jén, szerdán a gyerekek és a szüleik egy iskolaudvaron az évnyitó ünnepségre készülődtek Beszlánban, egy kis észak-oszétiai városban, Oroszországban. Egyszer csak fegyveresek és öngyilkos merénylők jelentek meg, a levegőbe lőttek, és kiabálni kezdtek. A több mint 30 támadó a tornaterembe terelte a megrémült tömeget, és több ponton robbanószerkezeteket helyeztek el.
Túszdráma és mészárlás
Ezzel egy háromnapos túszdráma vette kezdetét. „Még soha nem imádkoztam ennyit” – emlékszik vissza Natalja, aki abban az időben tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival.
A nyár végi kánikulában a tornateremben fojtogató volt a hőség. A második nap reggelétől a támadók nem adtak a túszoknak sem enni, sem inni, így a harmadik napon, pénteken egyesek kénytelenek voltak vizeletet inni, és azokat a virágokat ették, amelyeket a gyerekek a tanároknak vittek. „Egy fiú, aki mellettünk ült, a kezembe adott egy levelet – meséli Natalja. – Elfeleztem Anzselika és Aszlan között.”
A harmadik nap vérfürdőbe torkollott. Natalja elmondja, mit élt át: „A robbanások fellöktek. A levegő megtelt sűrű füsttel, és lövöldözés kezdődött.” A katonák és a terroristák kereszttüzében Natalja és Aszlan négykézláb kezdtek menekülni. Egy ottani oszét férfi, Alan kivonszolta
őket. Sokan nem voltak ilyen szerencsések.A tragédia után
Több száz gyerek és felnőtt halt meg, köztük Anzselika is. Beszlán hetekig sírástól volt hangos. Nataljáék éppen az iskolával szemben laknak, és hiába épült a közelben egy új iskola, Aszlan képtelen volt belépni az ajtaján. Jó darabig játszani sem mert kimenni. „Könyörögtünk Jehovához, hogy segítsen neki leküzdeni a félelmét” – mondja Natalja. Később aztán a kisfiú összeszedte a bátorságát, és újra elkezdett iskolába járni.
Nataljának a keresztény összejövetelek látogatása esett nehezére. „Valahányszor zárt helyen voltam sok ember között, az az érzésem támadt, hogy mindjárt lerohanják az épületet – meséli. – Folyton imádkoztam, hogy ne történjen ilyesmi. Egy idő után nem bírtam elmenni az összejövetelekre. És képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy annyian meghaltak, mi meg életben maradtunk.”
Begyógyulnak a sebek
„Nagyon hálás vagyok a gyülekezetünk tagjainak, akik kitartóan segítettek – mondja Natalja. – Tatjána például minden harmadik napon meglátogatott. Később egy másik testvérnővel jött, a kedves, tapintatos és szelíd Uljánával, aki jól ismerte a Bibliát. Megdicsért, hogy igyekszem összeszedni magam, és mindig együtt érzően meghallgatott.
„Végre harag és félelem nélkül tudok beszélni arról a napról”
Felolvasta nekem a 2Korintusz 1:9-et. Miután Pál apostol Ázsiában egy komoly próbát élt át, ezt írta: »úgy éreztük magunkban, hogy megkaptuk a halálos ítéletet.« Uljána az Ézsaiás 40:31-et is elolvasta, mely így szól: »akik Jehovában reménykednek, erőre kapnak. Szárnyra kelnek, mint a sasok«. Az ilyen bibliaversek, valamint Uljána és mások érzelmi támogatása annyi erőt öntött belém, hogy újra el tudtam menni az összejövetelekre a gyerekeimmel. De még mindig feszült vagyok, ha zárt helyen kell lennem.”
Zarina később Jehova Tanúja lett, és alig várja, hogy újra találkozzon a kislányával, Anzselikával a feltámadáskor egy gyönyörű, békés földön, ahol már Isten Királysága fog uralkodni (Máté 6:9, 10; Cselekedetek 24:15). Natalja és a gyerekei 2009-ben keresztelkedtek meg. A mai napig a tornaterem romjai közelében élnek, de már nem nyomasztják őket a fájó emlékek. „Végre harag és félelem nélkül tudok beszélni arról a napról – fogalmaz Natalja. – Isten begyógyította a sebeinket.”