Olyan kincsre leltünk, mely értékesebb a karriernél

Murat Ibatullin elmondása alapján

Az orosz Egészségügyi Minisztérium 1987-ben Ugandába küldött. Aláírtam egy szerződést, vállalva, hogy négy évig ebben az afrikai országban fogok praktizálni. Őszintén szólva nem is akartam visszatérni Oroszországba. Azt reméltem, hogy a tapasztalataim révén majd Ausztráliában, az Egyesült Államokban vagy Kanadában dolgozhatok. 1991-re azonban megváltoztak a terveim, és visszamentem Oroszországba. Szívesen elmondom, miért döntöttem így.

OROSZORSZÁG középső részén, a Tatár Köztársaság fővárosában, Kazanyban születtem 1953-ban. A tatár emberek többsége muszlim. Emlékszem, gyerekkoromban sokszor láttam a nagyszüleimet, amint letérdelve Allahhoz imádkoztak. Ilyenkor a gyermekeik – így az én szüleim is – ránk szóltak, hogy ne zavarjuk őket, inkább menjünk ki a szobából. A szüleim kínosan érezték magukat, mivel ők a kommunizmus híveiként ateisták voltak.

Négyéves koromban, amikor a Szovjetunión utoljára söpört végig a gyermekbénulás-járvány, én is elkaptam a betegséget. Gyerekkori emlékeim között gyakran felbukkannak a kórházi és szanatóriumi vizsgálatok. Arra is emlékszem, hogy a nagyapám imádkozott a gyógyulásomért. Szerettem volna egészséges lenni, mint a többi gyerek, így hát beálltam focizni, hokizni és más játékokba is, bár a lábam nyomorék volt.

Később megfogalmazódott bennem, hogy orvos akarok lenni. Nem voltam vallásos, de ateistának sem vallottam magam. Egyszerűen soha nem gondolkodtam Istenről. A kommunista ideológiát nem igazán tudtam elfogadni, ezért gyakran vitatkoztam édesapámmal és a nagybátyámmal. A nagybátyám filozófiát tanított az egyetemen, az édesapám pedig az Állambiztonsági Bizottságnál (KGB) dolgozott.  Miután befejeztem az orvosi iskolát, azt tűztem ki célul, hogy jó idegsebész leszek, és külföldre költözöm.

Értelmes életre vágyom

1984-ben befejeztem a doktori disszertációmat, melyet az agydaganatok diagnosztizálásáról írtam. Aztán 1987-ben Ugandába küldtek, a Mulago Kórházba. A feleségemmel, Dilbarral, meg két gyermekünkkel, a hétéves Rusztemmel és a négyéves Aliszával költöztem ebbe a gyönyörű országba. A klinikán megerőltető volt a munka; HIV vírussal fertőzött betegeket is műtöttünk. Gyakran az ország más kórházaiba is elmentem, mivel abban az időben csak ketten voltunk idegsebészek Ugandában.

Egy nap egy könyvüzlet kirakatában Dilbarral életünkben először megláttunk egy orosz Bibliát. Vettünk belőle néhányat, és elküldtük a Szovjetunióban élő barátainknak, mivel akkoriban ott szinte lehetetlen volt Bibliához jutni. Egypár fejezetet magunk is elolvastunk, de olyan nehezen érthetőnek találtuk, hogy hamar letettük.

Ennek ellenére három éven át különböző ugandai egyházak szertartásaira jártunk, és igyekeztünk megérteni, hogy miben hisznek a helyiek, és mi az életük mozgatórugója. Emellett a Koránt is tanulmányoztam az eredeti nyelven. Rusztemmel még arab nyelvórákra is jártunk. Néhány hónap múlva már társalgási szinten beszéltünk arabul.

Akkortájt ismerkedtünk meg Heinz és Marianne Wertholzcal, akik német, illetve osztrák származásúak voltak, és misszionáriusokként bibliaoktatással foglalkoztak. Az első találkozásunkkor szóba sem került a vallás. Csak úgy elbeszélgettünk, mint általában az európaiak, akik Afrikában összefutnak. Megkérdeztük tőlük, hogy miért vannak Ugandában, és elmondták, hogy ők Jehova Tanúi, misszionáriusok, és azért jöttek az országba, hogy segítsenek az embereknek a Bibliát tanulmányozni.

Eszembe jutott, hogy amíg Oroszországban az egyetemen filozófiát hallgattam, az egyik előadáson elhangzott, hogy a Tanúk egy szekta tagjai, akik gyerekeket áldoznak, és megisszák a vérüket. Beszéltem erről Heinzcal és Mariannéval, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyesmivel egyetértenek. Dilbarral kaptunk egy-egy példányt az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön * című könyvből, és néhány óra alatt mindketten szinte teljesen átolvastuk. Megkérdeztem, hogy mit gondol róla, mire azt mondta, hogy olvasás közben libabőrös lett az izgatottságtól. Én is pont így éreztem.

Már alig vártuk, hogy újra találkozzunk Heinzékkal. Amikor sikerült összejönnünk, sok mindenről beszélgettünk. Amit akkor megtudtunk a Bibliából, az még nagyobb hatással volt ránk. Úgy éreztük, el kell mondanunk a barátainknak és a kollégáinknak, amit tanultunk. Beszéltünk az orosz nagykövettel, Oroszország és más országok konzuljaival, és a Vatikán egy képviselőjével is. Ő nagy meglepetésünkre úgy nyilatkozott az Ószövetségről, hogy „az egész csak mítosz”.

Visszatérünk a szülőföldünkre

1991-ben, egy hónappal azelőtt, hogy visszatértünk Oroszországba, Dilbar és én úgy  döntöttünk, hogy Jehova Tanúi leszünk. Azt terveztük, hogy Kazanyban majd továbbra is részt veszünk az összejöveteleken, ám megdöbbenésünkre három hónapig nemcsak hogy Királyság-termet nem találtunk, de egyetlen Tanúval sem sikerült felvennünk a kapcsolatot. Úgy határoztunk hát, hogy elkezdünk ajtóról ajtóra járni, ahogy Jehova Tanúi a világon mindenütt. Így bevezettünk néhány bibliatanulmányozást, és az egyik hölgy, akivel tanulmányoztunk, később Tanú lett.

Aztán felkeresett minket egy idős Tanú, aki ugandai Tanúktól kapta meg a címünket. Egy szűk, egyszobás lakásban elkezdtünk összejöveteleket tartani. Tizenöten jártunk össze. Heinzcal és Mariannéval is megmaradt a kapcsolatunk, sőt meg is látogattak minket Kazanyban. Később mi is elmentünk hozzájuk Bulgáriába, ugyanis oda kapták a következő megbízatásukat, és a mai napig ott szolgálnak mint misszionáriusok.

Szép eredmények Tatárföldön

Itt, Oroszországban minden alkalmat megragadok, hogy beszéljek a Biblia igazságáról a kórházi dolgozóknak. Az évek során sokan Jehova Tanúi lettek, köztük több közvetlen munkatársam is. A hazatérésünk utáni évben, 1992-ben a Tanúk száma Kazanyban 45-re nőtt, a következő évben pedig több mint 100-ra. Ma hét gyülekezet van a városban: öt orosz, egy tatár és egy jelnyelvű. Ezenkívül vannak más idegen nyelvű csoportok is.

1993-ban, amikor részt vettem egy orvosi konferencián New Yorkban, lehetőségem volt körbenézni Jehova Tanúi brooklyni világközpontjában. Megismerkedtem Lloyd Barryvel, aki Jehova Tanúi világszerte folyó prédikálótevékenységének a megszervezésében vett részt. Bár nagyon elfoglalt volt, szakított rám időt.

Beszéltünk arról, hogy jó lenne, ha tatár nyelven is lennének bibliai témájú kiadványaink. Néhány évvel később szerveztek egy tatár fordítói csapatot Oroszországban, így már tatárul is jelentek meg kiadványok. Nagyon örültünk, amikor idővel Az Őrtorony folyóirat is rendszeresen megjelent, mely segít a Biblia tanulmányozásában. Nem sokkal ezután megalakult egy tatár nyelvű gyülekezet.

Vérmentési technikák alkalmazása

Isten valamennyi erkölcsi törvényét betartom, így azt is, amelyik a Cselekedetek 15:20-ban található, és előírja, hogy Isten szolgái „tartózkodjanak . . . a vértől”. A 29. vers megerősíti, hogy Isten szolgáinak ’tartózkodniuk kell a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a megfojtott állattól és a paráznaságtól’.

Ezért amikor Jehova Tanúinak orvosi kezelésre van szükségük, arra kérik az orvosokat, hogy tartsák tiszteletben az álláspontjukat, és vér nélkül kezeljék őket. Egy ideig a Tanúk kazanyi kórházi összekötő bizottságában tevékenykedtem. * 1997-ben, amikor egy novoszibirszki kisfiút, az egyéves Pavelt sürgősen meg kellett műteni, az édesanyja hozzánk fordult segítségért. Akkoriban kevés olyan, tapasztalt orvos volt Oroszországban, aki hajlandó volt vér nélkül operálni. Megígértük, hogy keresünk egy orvost, aki így is vállalja a műtétet.

Rövid időn belül sikerült megszervezni, hogy Kazanyban egy szívsebészeti klinikán megműtsék a kis Pavelt. 1997. március 31-én sikeresen végrehajtották az operációt vér nélkül,  és megszüntették a Fallot-tetralógia nevű összetett szívrendellenességet. A Vecsernyaja Kazany című újság április 3-ai száma így írt az esetről: „A kisfiú jól van, és nincs szüksége további kezelésekre . . . Pavelke anyukája tizenegy hónap után végre fellélegezhet.” Pavel gyorsan kiheverte a műtétet, és megtehette az első lépéseit a kórház folyosóján.

Pavel most egészséges, és átlagos életet él. Szívesen úszik, korcsolyázik és focizik. Nyolcadik osztályos, és az anyukájával együtt Jehova Tanúi egyik novoszibirszki gyülekezetébe jár. Az orvosok később ugyanazon a klinikán több Jehova Tanúja szívbeteget is sikeresen műtöttek vértranszfúzió nélkül. Tatárföldön továbbra is fejlődik az orvoslás, és ma már elterjedtek a vér nélküli műtétek.

A munkám ma

A feleségemmel és más Tanúkkal együtt egy olyan klinikán dolgozom, mely színvonalas orvosi kezelést biztosít idegrendszeri és szívrendellenességekkel küzdő betegeknek. Műtéteket is végzünk, főként olyan betegeken, akik vérmentő eljárásokat szeretnének igénybe venni. Jómagam neuroradiológus vagyok, és noninvazív, vér nélküli idegsebészettel is foglalkozom. A Kazanyi Állami Orvosi Egyetem Neurológiai és Idegsebészeti Szakának professzoraként előadásokat tartok orvostanhallgatóknak és orvosoknak, és igyekszem megláttatni velük a vér nélküli orvoslás előnyeit. *

A feleségem ultrahangos szakemberként dolgozik ugyanazon a klinikán, ahol én. Szeretjük a munkánkat, mivel segíteni tudunk másoknak. De a legnagyobb megelégedést az adja, hogy látjuk, amint a Biblia igazsága szellemi értelemben gyógyítja meg az embereket. Nagy örömmel mondjuk el másoknak Istennek azt az ígéretét, hogy hamarosan „egyetlen lakos sem mondja majd: »Beteg vagyok«” (Ézsaiás 33:24).

[Lábjegyzetek]

[Kép a 12. oldalon]

Afrikában praktizálok

[Kép a 13. oldalon]

A feleségemmel, amikor 1990-ben elkezdtük tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival

[Kép a 14. oldalon]

Lloyd Barryvel, amikor Brooklynban voltam (1993)

[Kép a 15. oldalon]

Pavel és az édesanyja ma

[Kép a 15. oldalon]

Dilbarral a szolgálatban