MIUTÁN Jézus megalapította a kereszténységet, a követői széles körben terjesztették azt a Római Birodalom napjaiban. Nagy-Britanniában, Egyiptomban és más helyeken még ma is vannak római utak, vízvezetékek és műemlékek. Ezek a római kori maradványok valóságosak, és arra emlékeztetnek minket, hogy Jézus és az apostolai is valóságosak voltak, akárcsak a szavaik és a tetteik. Ha például az ókori Via Appián jársz, ugyanazt az utat használod, mint annak idején Pál, amikor Rómába tartott (Cselekedetek 28:15, 16).

A Jézusról és a tanítványairól szóló bibliai beszámoló számtalanszor utal első századi történelmi eseményekre. Figyeljük meg, milyen pontosan jelölte meg Lukács, a bibliaíró azt az évet, melyben két rendkívül  fontos esemény történt: Keresztelő János elkezdte a szolgálatát, és Jézus megkeresztelkedett, amivel egyszersmind a Krisztussá, vagyis a Messiássá lett. Lukács szerint ezek az események „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében [i. sz. 29-ben történtek], amikor Júdeának Poncius Pilátus volt a kormányzója, Galileának Heródes volt a területi uralkodója” (Lukács 3:1–3, 21). Lukács még négy másik kiemelkedő személyiséget is megnevez: Fülöpöt (Heródes testvérét), Lizániászt, Annást és Kajafást. A világi történetírók alátámasztják, hogy mind a hét személy valóságos történelmi szereplő volt. Most vizsgáljunk meg közülük hármat, Tiberiust, Pilátust és Heródest.

Tiberius császár ismert személyiség, és különböző ábrázolások is készültek róla. A római szenátus i. sz. 14. szeptember 15-én tette császárrá. Jézus ekkor úgy 15 éves lehetett.

Poncius Pilátus neve Tiberiuséval együtt jelenik meg a római történetíró, Tacitus egyik művében, mely röviddel a Biblia befejezése után született. A „keresztény” szóra utalva Tacitus ezt írta: „Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette”.

Heródes Antipaszról köztudott, hogy ő építtette Tibériás városát a Galileai-tenger mellett, és ott is lakott. Valószínűleg ebben a városban vétette a fejét Keresztelő Jánosnak.

A bibliai beszámolók fontos eseményeket is említenek a római korból. A Biblia például így ír arról, hogy mi történt abban az időben, amikor Jézus született: „Azokban a napokban pedig rendelet jött ki Augusztusz császártól, hogy az egész lakott földet írják össze (ez az első összeírás akkor történt, amikor Kviríniusz volt Szíria kormányzója); és mindenki ment, hogy bejegyezzék, ki-ki a maga városába” (Lukács 2:1–3).

Kviríniuszra mind Tacitus, mind Josephus, az első századi zsidó történetíró utal. Hogy valóban voltak ilyen népszámlálások, azt megerősíti egy római kormányzó rendelete, melyet a British Libraryben őriznek. Így szól: „Látva, hogy elérkezett az ideje a házról házra történő népszámlálásnak, szükségszerű mindenkit, aki valamelyes ok miatt a körzetén kívül lakik, arra kényszeríteni, hogy térjen vissza a szülőhelyére.”

A Biblia beszél egy ’nagy éhínségről’ is, mely a római császár, „Klaudiusz idejében” következett be (Cselekedetek 11:28).  Josephus igazolja, hogy így történt: „ekkoriban éhínség kínozta a várost [és] sok ember meghalt”.

A Cselekedetek 18:2-ben pedig arról olvashatunk, hogy „Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából”. Ezt alátámasztja Claudius életrajza, melyet i. sz. 121 körül írt Suetonius római történetíró. Ebben az olvasható, hogy Claudius „kiűzte Rómából” a zsidókat, és hogy a keresztényekkel szemben érzett gyűlöletük miatt a zsidók „szüntelenül zavarogtak”.

A Biblia szerint az imént említett éhínség ideje táján történt, hogy Heródes Agrippa „királyi öltözetet vett magára”, és beszédet intézett az őt csodáló tömeghez. A nép kiáltozásba fogott: „Ez isten hangja, és nem emberé!” Ezután a királyt „férgek ették meg, és kilehelte utolsó leheletét” (Cselekedetek 12:21–23). Erről az eseményről Josephus is beszámol, sőt néhány részlettel még ki is egészíti. Azt írja, hogy Agrippa „színezüst ruhában” beszélt, majd hozzáteszi, hogy „nyomban szörnyű fájdalom kínozta altestét és már kezdettől fogva irtózatosan meggyötörte”. Josephus elbeszélése szerint a király öt nap múlva meg is halt.

A Biblia figyelemre méltó próféciákat is tartalmaz, melyek a római időkben íródtak, és be is teljesedtek. Amikor például Jézus bevonult Jeruzsálembe, sírva jövendölte meg, hogyan rombolják majd le a római seregek a várost: „eljönnek rád azok a napok, amikor ellenségeid sáncot építenek körülötted hegyes cölöpökből . . . , és nem hagynak benned követ kövön, mert nem láttad tisztán megszemlélésed idejét” (Lukács 19:41–44).

Jézus követői azonban megmenekülhettek. Vajon hogyan? Jézus előre megmondta, hogy pontosan mit kell tenniük: „amikor látjátok, hogy Jeruzsálemet letáborozott seregek veszik körül, akkor tudjátok meg, hogy elközeledett a pusztává tétele. Akkor akik Júdeában vannak, kezdjenek a hegyekbe menekülni, és akik bent vannak a városban, menjenek ki” (Lukács 21:20, 21). Jézus követőinek biztosan szöget ütött a fejébe, hogy miként fognak kimenekülni az ostromlott városból.

Josephus feljegyezte, mi történt. Amikor egy római kormányzó i. sz. 66-ban lefoglalta a templom kincstárából az adóhátralékot, a felbőszült zsidó lázadók lemészárolták a római katonákat, és lényegében kikiáltották a függetlenségüket. Később, de még ugyanabban az évben Cestius Gallus, Szíria római kormányzója dél felé menetelt 30 000 fős seregével, és éppen egy vallási ünnep idején érte el Jeruzsálemet. Gallus betört a peremkerületekbe, sőt a templom falát is kezdte aláásni, ugyanis a lázadók a templomba húzódtak. Aztán egyszer csak váratlanul visszavonulót fújt. A lázba jött zsidók rátámadtak a hátráló seregre.

A hűséges keresztényeket nem tévesztette meg ez a fordulat. Felismerték, hogy ezzel Jézus meghökkentő próféciája teljesül, mármint az, hogy a várost letáborozott seregek veszik körül. És mivel ezek a seregek visszavonultak, a hűséges keresztények kihasználták a lehetőséget a menekülésre. Sokan egy politikailag semleges, nem zsidó városba, Pellába mentek, mely a Jordán túlsó partján, a hegyekben volt.

Mi történt aztán Jeruzsálemmel? A római seregek visszatértek Vespasianus és a fia, Titus vezetésével, ezúttal 60 000 katonával. I. sz. 70 pászkája előtt benyomultak a városba, csapdába ejtve az ott élőket és az ünnepre érkezett zarándokokat. A római seregek kivágták a környék fáit, és hegyes cölöpökből sáncot építettek, éppen úgy, ahogy Jézus megjövendölte. A város mintegy öt hónap múlva elesett.

Bár Titus elrendelte, hogy a templomot hagyják sértetlenül, egy katona felgyújtotta, majd szó szerint kőről kőre lerombolták, pontosan Jézus szavainak megfelelően. Josephus szerint körülbelül 1 100 000 zsidó és prozelita meghalt, a többségük az éhezés vagy a járvány miatt, további 97 000 embert  pedig foglyul ejtettek. Sokan Rómába kerültek rabszolgákként. Rómában ma is megtekinthető a híres Colosseum, melynek építését Titus fejezte be a júdeai hadjárat után. Ott látható még Titus diadalíve is, mely a jeruzsálemi győzelemnek állít emléket. Igen, a bibliai próféciák minden részlete megbízható. Éppen ezért nagyon fontos, hogy odafigyeljünk arra, amit a Biblia a jövőről ír.

Amikor Jézus a római kormányzó, Poncius Pilátus előtt állt, beszélt egy Királyságról, azaz kormányzatról, mely „nem része e világnak” (János 18:36). Jézus arra tanította a követőit, hogy így imádkozzanak ezért a Királyságért: „Égi Atyánk, szenteltessék meg a neved. Jöjjön el a királyságod. Legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is” (Máté 6:9, 10). Ezek szerint Isten Királysága Isten akaratát fogja megvalósítani a földön, nem pedig büszke és becsvágyó emberekét.

Jézus már Királyként uralkodik ebben az égi Királyságban, és Isten eredeti szándékával összhangban az egész földet paradicsommá fogja alakítani (Lukács 23:43).

Vajon mikor avatkozik be Isten Királysága az emberi ügyekbe? A feltámasztott Jézus burkoltan utalt erre, amikor János apostollal beszélt, akit Pátmosz szigetére száműztek Titus testvérének, Domitianus római császárnak az uralma alatt. „Hét király van: öt elesett, egy van, a másik még nem érkezett el, de amikor elérkezik, rövid ideig fog megmaradni” – tárta fel Jézus (Jelenések 17:10).

Amikor János feljegyezte ezeket a szavakat, addigra öt „király”, azaz birodalom – Egyiptom, Asszíria, Babilon, a méd-perzsa birodalom és Görögország – már elesett. Az, amelyikről János apostol azt írta, hogy „van”, nem más, mint Róma. Így hát csak egyetlen birodalom maradt, a bibliai történelem legutolsó világhatalma. Vajon melyik ez a hatalom, és mennyi ideig fog uralkodni? Ezekre a kérdésekre az Ébredjetek! következő számában keressük a választ.