Recife — Város, mely a cukornak köszönheti létét

AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI ÍRÓJÁTÓL

„ARANY, dicsőség, evangélium” — nemcsak ez indította el Amerika gyarmatosítását. Európa arisztokráciája cukrot akart. A XV. század közepétől kezdve az Atlanti-óceán szigetein termesztett cukornád értéke, mely nem kis összeg volt, a portugálok zsebébe vándorolt. Ezért 1516-ban a portugál király, I. Mánuel úgy döntött, hogy beindítja a cukortermelést az Újvilágban a fennhatósága alatt álló területeken.

Jóllehet az első cukornád-feldolgozó üzemek Dél-Brazíliában jelentek meg, az akkori északkelet-brazíliai Pernambuco tartomány * lett a cukornádgyártásra épülő új társadalom központja. A cukornádtermesztésnek kedvezett a vidék meleg éghajlata, a kiadós csapadék, az enyhe emelkedők és a termékeny, üledékes talaj. A part menti trópusi erdők eltűntek, amint a domboldalakon, valamint a Capibaribe folyó deltáját körülölelő fennsíkokon egyre-másra jelentek meg az ültetvények.

Hajósokból és halászokból 1537-re létrejött egy kis kolónia a Pernambuco akkori fővárosából, Olindából dél felé nyúló keskeny földszoros csücskén. Ezt a természetes kikötőt nyugatról a Capibaribe folyó határolta, keleti oldalon pedig egy korallzátonyfal védte az Atlanti-óceántól. A kikötő Povo dos Arrecifes (A zátonyok faluja) néven, később meg Recife néven vált ismertté. Ide szállították a folyón a cukornádtermesztő birtokokról a nyersanyagot, és itt tárolták, mielőtt hajón Európába vitték.

Pernambuco gazdagságának a hírére hamarosan nem szívesen látott vendégek érkeztek. Először francia kalózok foglalták el és fosztották ki Recifét 1561-ben, majd 1595-ben Sir James Lancaster angol kereskedő, akit olykor kalózként is emlegetnek. Lancaster állítólag azután hajózott el, hogy megrakta zsákmánnyal a saját flottáját és még másik 12 hajót, melyet francia és portugál kereskedőktől „vett kölcsön”. A Recife és Olinda közti földszoroson erődítmények épültek a további támadások elhárítására, de hiába.

 A cukorháború

Az akkoriban spanyol fennhatóság alatt álló Pernambuco a XVII. század elejére a világ legnagyobb és leggazdagabb cukornád-feldolgozó területévé vált. A 121 cukorgyárral büszkélkedő Recife lett a Portugália uralta Amerika legforgalmasabb kikötője.

Európa megszerette a brazíliai cukrot, amelynek java részét Hollandiában finomították. A Hollandia és Spanyolország közötti fegyverszüneti megállapodás végén, 1621-ben, veszélybe került ez a jövedelmező üzlet. Ugyanebben az évben a Holland Nyugat-indiai Társaság (ezentúl Társaság) kereskedelmi monopóliumot szerzett Afrikában és Amerikában. A Társaság egy dokumentumban fogalmazta meg, hogy mit lát megoldásnak. A dokumentum címe sokat sejtetően ez volt: „Amiért a Nyugat-indiai Társaságnak a lehető leghamarabb ki kell ragadnia Brazíliát Spanyolország kezéből”. Mellékelt ehhez egy listát arról, amit Brazília termeszteni képes. Küszöbön állt a cukorháború!

1630. február 14-én Pernambuco partjainál megjelent a Társaság 65 hajóból álló hada. Rövid csatározás után a flotta leszúrta Brazília földjébe a Társaság zászlaját. A hódítók biztonságosabbnak tartották Recifét és erődítményeit, valamint szomszédos szigeteit és folyóit Olinda dombjainál és nyílt vidékeinél. Ezért 1631. november 25-én a hollandok porig égették Olindát, és Recifébe költöztették közigazgatási központjukat. Ez mérföldkőnek bizonyult Recife fejlődésében.

Mivel a terület szűkös volt, a település az ég felé terjeszkedett, így biztosítva otthont az emberek áradatának. A kor európai fővárosainak stílusában magas, keskeny, két-három szintes sobradók, azaz házak épültek az Olinda romjai közül kimentett anyagból. Lényegében 1637-re nem maradt talpalatnyi hely sem Recifében. Akkor érkezett meg az új főkormányzó, Nassaui János Móric német gróf. Azt tervezte, hogy megépíti Dél-Amerika legsokszínűbb, legfejlettebb városát.

Nassaui Móric városa

Mauricia, ahogy Móric nevezte a várost, mindössze hét év alatt felépült, és  európai stílusjegyeket viselt magán. Voltak kövezett útjai, piactere, palotái, csakúgy, mint állatkertje afrikai és Brazília bizonyos vidékeiről származó állatokkal, valamint botanikus kertjei. Elkészült Amerika első csillagvizsgálója, kórházak, egy múzeum és egy könyvtár. Nassaui Móric Antônio Vaz szigetén építette meg városát, néhány száz méterre Recifétől, és elrendelte, hogy kösse össze két  híd Recifét, Mauriciát és a kontinenst. Ez az építkezés mérnöki bravúrnak számított abban az időben. (Lásd a „ Nassaui Móric és a repülő tehén” című részt.)

Nassaui Móric korántsem volt tipikus, haszonleső gyarmatosító. Úgy utalt új otthonára, mint a „csodálatos Brazíliára, melyhez fogható hely nincs az egész világon”. Hogy mennyire szerette az országot, melynek kizsákmányolására a Társaságtól utasítást kapott, jól látszik azokon a festményeken, melyeket a Nassaui Móric által meghívott európai alkotócsoport tagjai, Frans Post és Albert Eckhout készítettek. Ez a 46 művészből, tudósból és kézművesből álló csoport, melyet ő támogatott anyagilag, rengeteg könyvet, rajzot és térképet készített, mely bemutatta a kíváncsi európaiaknak, hogy milyen lenyűgöző hely Pernambuco.

Mauricia és Recife gazdasági virágzásnak indult Nassaui Móric irányítása alatt. A Társaság kölcsönöket adott a megszállás idején tönkretett cukorgyárak felújítására. Recifében hamarosan nyüzsögtek az angol hivatalnokok, svéd kalandorok, skót kereskedők, német és francia üzletemberek. Mindannyiukat ugyanaz vonzotta: a rabszolga-kereskedelemből, valamint a cukor és a brazilfa értékesítéséből befolyó haszon.

Nassaui Móric kormányzóságát vallási tolerancia jellemezte, s ez vonzotta a zsidó befektetőket, valamint az európai és észak-afrikai menekülteket is. Rövid ideig egy virágzó szefárd közösség gyűlt egybe szabadon az Amerikában épült első két zsinagógában. Annyira sok volt a zsidó ezen a területen, hogy Recife kereskedelmi központja Rua dos Judeus (A zsidók utcája) néven volt ismeretes.

Megromlik a viszony Brazília és Hollandia között

Bár Nassaui Móric kiváló hírben állt mint kormányzó, a Társaság vezetői felrótták neki, hogy a Brazília iránti lelkesedése elhomályosítja ítélőképességét az anyagiak terén. A Társaság részvényeseinek befektetései nem hoztak hasznot. Így hát Nassaui Móric lemondott, és 1644 májusában visszatért Hollandiába. Távozását döbbenettel fogadta a közvélemény, még a portugálok is, és attól fogva a hollandok kezdtek háttérbe szorulni Brazíliában. Egymás után rossz volt a cukornádtermés, válságba került a nemzetközi cukorpiac, és a Társaságnak hatalmas adósságai halmozódtak föl. Emiatt az ültetvénytulajdonosok fellázadtak, és a zavargások végén, 1654-ben kiűzték a hollandokat a vidékről. *

 A felkelés során a Nassaui Móric által épített kertek és városának a nagy része elpusztult, de ez nem befolyásolta azt, ami már megváltozott. Hollandia cukor iránti éhsége Pernambuco központját Olindából Capibaribe deltájának a szigeteire tolta át, és ott alakult ki az új főváros. Recife várossá és saját jogokkal rendelkező kereskedelmi központtá szerveződött.

A múlt emléke

A több mint 1 300 000-es lakosú, modern Recife, mely Brazília egyik legnagyobb ipari, kereskedelmi és turistaközpontja, első pillantásra semmiben sem emlékeztet a XVI. századi olindai kicsiny halászközösségre. A Capibaribe folyó menti cukorültetvények már régóta lakóövezetek, és csak a nevük maradt a régi, illetve fennmaradt néhány festői udvarház, melyet annak idején a cukornád-ültetvényesek laktak. A nemtörődömség és az erőltetett fejlesztés következtében Recife kereskedelmi központja — mely Recife és Santo Antônio szigetére, valamint a kontinensen lévő Boa Vista kerületre terjed ki — sok szempontból már nem viseli magán a gyarmati építkezés stílusjegyeit.

Ám a folyók, szigetek és zátonyok, melyek annak idején a hollandokat vonzották, még mindig sajátosan jellemzőek Recifére, és a modern épületeken is meg-megmutatkozik a cukorgyártás fénykorának emléke. A négyszögletű erőd, a Forte do Brum, melyet eredetileg a tengerpartra építettek a kikötő védelmére, mára a terepfeltöltés miatt elszigetelődött a tengertől, s magányosan áll a múlt hírnökeként a korszerű épületek közt. A Rua dos Judeus, ma Rua do Bom Jesus (Jó Jézus utcája) még mindig a XVI. századi útirányát követi, és őrzi a sokszínű gyarmati sobradókat, melyeket megkíméltek a városrendezéskor.

Akik szeretnék jobban megismerni a város történetét, azok felkereshetnek kiállításokat, amelyeken holland térképek és gyűjtemények kerülnek közszemlére. Ott van például a gyűjtemény a Forte das Cinco Pontas nevű erődben, melynek építését a Társaság zsoldosai fejezték be 1630-ban, valamint a dísztelen Régészeti, Történelmi és Földrajzi Intézet tárlata. Az Északkeleti Ember Múzeuma nyomon követi a cukorgyártás fejlesztését az egyszerű kezdetektől a modern ipari cukorgyártásig, és bemutatja a rideg valóságot arról, hogy milyen volt a tekintélyes cukorgyárosokért robotoló rabszolgák élete.

A cukor ma már nem vált ki olyan heves indulatokat, mint az elmúlt évszázadokban. Már nincs az a jókora summa sem, mely egykor vonzotta a cukorra áhító kalózokat és a Nyugat-indiai Társaságot. Nem sokan irigylik azokat az anyagi, társadalmi és környezetvédelmi gondokat, melyekkel ez a cukorgyártásra épülő civilizáció a múltjából adódóan szembenéz. Ennek ellenére a cukor még mindig meghatározó tényező Pernambuco partvidéki mezőgazdaságában. Recife közelében a munkások hatalmas cukornádmezőket aratnak le, ami megközelítőleg úgy zajlik, ahogy az elmúlt ötszáz évben, eszünkbe juttatva, hogy ez a város a cukornak köszönheti létét.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/kép a 25. oldalon]

 Nassaui Móric és a repülő tehén

„Kezdetben kis csónakok szállították az embereket Mauricia és Recife között, de ez nagyban hátráltatta a kereskedelmi életet. Mindenki örült a hídépítés ötletének, és a munkát hamar elvégezték. A felavatási ünnepséget vasárnapra tervezték, és a programon be akartak mutatni valamit, ami felkelti a nyilvánosság figyelmét: egy repülő tehenet!

Az ünnepség délutánján zenészek játszottak, az utcát pedig beborították a papírszalagok. Tömegek árasztották el a hidat. Bár lenyűgözte őket az új híd, alig várták, hogy felbukkanjon a repülő tehén. »Milyen lesz?« — kérdezték egyesek. »Bűnös dolog azt mondani, hogy egy tehén repülni tud, akár egy angyal« — mondta egy idős asszony.

A megadott időpontban a rakpart egyik házának felső ablakából egy sárga tehén emelkedett fel, szarvakkal, hosszú farokkal. »Ott van!« — kiáltotta mindenki. A nemesek, a közemberek és a rabszolgák mind az eget fürkészték. Hirtelen kitört a nevetés. A tehén csak egy forró levegővel töltött papírballon volt.

Nassaui Móric gróf tréfáján jót mulattak az emberek, de volt más haszna is. Mindenkitől, aki áthaladt a hídon, hogy lássa a repülő tehenet, beszedtek egy kis összeget, és az összegyűlt pénzből fedezni lehetett e magasztos vállalkozás költségeinek jókora hányadát.”

[Forrásjelzések]

Mário Sette: Terra Pernambucana.

Nassaui Móric: ACERVO FUNDAÇÃO JOAQUIM NABUCO—RECIFE

[Kiemelt rész a 27. oldalon]

Az amerikai Velence

„Velencéhez hasonlóan Recife is a vízből emelkedik ki, és visszatükröződik a habokban. Olyan város, mely a legbelsejében érzi az óceán pulzusát” — Joaquim Nabuco brazil államférfi.

A XVI. század óta harc folyt az építők és a tenger, a mocsarak, valamint a folyók között, vagyis azóta, hogy elkezdték feltölteni a terepet, illetve hogy rakpartokat alakítottak ki. A csata kimenetele az lett, hogy Pernambuco fővárosát 66 csatorna osztja fel, és 39 híd egyesíti. A mai Recife a Capibaribe, Beberibe, Jiquiá, Tejipió és Jaboatão folyók deltájánál terül el. Mivel Recife átlagosan mindössze két méterrel fekszik a tengerszint fölött, időnként a dagály és a heves esőzések még mindig elöntik néhány fontosabb utcáját. A helyzet fintora, hogy az Ó-Recife kerületet, a letelepedők első életterét, mely egy keskeny földcsíkkal évszázadokon át szívósan kapaszkodott a kontinenshez, végül leválasztották, amikor 1960-ban bővítették a kikötői létesítményeket.

[Kép a 23. oldalon]

Fent: Rua do Bom Jesus

[Kép a 23. oldalon]

Lent: Rua da Aurora

[Kép a 24. oldalon]

A Holland Nyugat-indiai Társaság flottája 1630-ban megtámadja Olindát (jobbra) és Recifét (balra)

[Kép a 24–25. oldalon]

„Velencéhez hasonlóan Recife is a vízből emelkedik ki, és visszatükröződik a habokban”

[Képek a 26. oldalon]

Forte do Brum és (alatta) Forte das Cinco Pontas

[Képek forrásának jelzése a 23. oldalon]

Fent: FOTO: NATANAEL GUEDES/P.C.R.; lent: Bruno Veiga/Tyba/socialphotos.com; térkép: Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.

[Kép forrásának jelzése a 24. oldalon]

Flotta: ACERVO FUNDAÇÃO JOAQUIM NABUCO–RECIFE; lent: MUNDOimagem