Az esővíz összegyűjtése — Régen és most

AZ ÉBREDJETEK! INDIAI ÍRÓJÁTÓL

A VÍZKÉSZLETÜNK évezredek óta változatlan. A természetes körforgás során a víz elpárolog a földből és a tengerekből, felhőket képez, és csapadék formájában visszajut hozzánk. Ez a gazdaságos rendszer annyi vízről gondoskodik, hogy mindenkinek bőven jut belőle a földön. Akkor miért küzd az emberiség súlyos vízgondokkal? Milyen kivitelezhető megoldások léteznek? Válaszként vessünk egy pillantást India vízügyi helyzetére.

 A több mint egymilliárd lakosú India tudja, hogy vízkészlete a végsőkig ki van merülve. Honnan kapja India a vizet? Az ország legészakibb részén a folyókat a Himalája olvadó hava és gleccserei táplálják tavasszal. De a Hindusztáni-félsziget nagy részét az évente ismétlődő monszunesők látják el vízzel. Ilyenkor a száraz föld magába szívja a nedvességet, a kutak és tavak megtelnek vízzel, és az országot keresztül-kasul szelő hatalmas folyamok is megduzzadnak. Indiában a monszun kiszámíthatatlan. „Borzasztóan szeszélyes jelenségnek” tartják, melyet „a rendkívüli technikai fejlődés, a műholdak és nagy teljesítményű szuperszámítógépek meg minden más ellenére . . . meglepően nehéz előre jelezni”.

Egy szokványos monszunidőszak 3-4 hónapig tart, de mivel a csapadék nagy része nem egyenletesen oszlik el, hanem rövid, ám heves felhőszakadásokban hullik le, a gátaknál felduzzad a folyó, és a vizet ki kell ereszteni. A folyók kilépnek medrükből, és elöntik a földeket és az emberek otthonait. A modern iparosítás és urbanizáció során rengeteg erdőt kivágtak, ezért sok helyen nincs elég fa, melynek gyökérzete felfogná az értékes esővizet, s így az lassanként a föld mélyére szivároghatna. Ennek következtében árvizek mossák el a termőtalajt, csupasszá téve a tájat. A tavak eliszaposodnak, így sekélyebbé válnak, és kevesebb vizet képesek befogadni. Az értékes esővíz nagy része gyakorlatilag kárba vész.

Aztán a monszunidőszak véget ér. Az év hátralevő része napsütéses, sőt több hónapon keresztül tikkasztóan meleg! A víz hamar felszárad, a földek felperzselődnek és megrepedeznek. Az amúgy széles, tajtékzó folyók homokos medrében alig csörgedezik víz. A zuhatagok eltűnnek. Mivel egyre mélyebbre kell ásni, hogy a talaj víztartó rétegéből vizet lehessen nyerni, a talajvízszint csökken. Ha a csapadék gyér, beköszönt a szárazság: nincs termés, elpusztulnak a szarvasmarhák, a falubeliek pedig beköltöznek a városokba, súlyosbítva az ottani vízgondokat.

De nem mindig volt ez így. Hajdanán minden indiai tudta, hogy jobb, ha nem kizárólag a folyók és tavak vizét hasznosítják, melyek ahogy véget ér a monszun, kiszáradnak. Olyan módszereket fejlesztettek ki, melyekkel ott helyben össze tudták gyűjteni az esővizet, kielégítve velük az azonnali igényeket, a maradék vizet pedig elraktározták a száraz időszakra.

Ma is szükség van az esővízgyűjtésre

Az ember azt hinné, hogy a korszerű technológia, a hatalmas gátak, duzzasztóművek és öntözőcsatornák mellett — melyekből van bőven Indiában — a vízgyűjtés ősi módszerei nem sok érdeklődésre tartanak számot. Amióta ugyanis az emberek a lakásaikban vagy a falvakban egy vízcsapból is vízhez juthatnak, az ősi módszerek legtöbbjének nincs jelentősége. De a helyzet aggasztó. Az elmúlt 50 év során bevezetett nagyszabású vízgazdálkodási programok nem képesek lépést tartani a gyorsan növekvő lakossági igényekkel, meg a korábban szinte kizárólag mezőgazdaságra épülő társadalom gyors iparosodásával. Az ország nem takarított meg elegendő vizet a szükségletek kielégítésére.

A környezetvédők és az ügyet szívükön viselő hatóságok rájöttek, hogy az egyéneket kell  ösztönözniük a vízmegtakarításra. Arra kérik a családokat, gyárakat, iskolákat, meg minden olyan létesítményt, ahol kivitelezhető a kisüzemi víztárolás, hogy gyűjtsék össze az esővizet. Sok városban és államban kötelezővé is tették, hogy az új épületeken legyen esővízgyűjtő berendezés!

Több millió liter eső esik olyan területeken, ahol a vizet nem raktározzák el, hanem az egyszerűen elpárolog, vagy belefolyik a tengerbe. Ám vízgyűjtéskor — melynek lényege éppen az, hogy ott gyűjtik össze a vizet, ahol esik — az ilyen vizet magánúton megmentik az emberek. A víztározókból és csatornákból származó vízzel ellentétben pedig — melyért fizetni kell, s ezért drága mulatság a szegényeknek — ez a víz ingyen van!

Akik élen járnak a vízmegtakarításban

Ezért sok törődő indiai részt vállal a vízmegtakarításban. Néhányak munkáját nemzetközileg is elismerték, mint például Rádzsendra Singh településfejlesztési tevékenységét, melyért 2001-ben megkapta a tekintélyes Magsaysay-díjat. Singh egy általa felállított civil szervezet révén valósította meg terveit. Új életet lehelt a rádzsasztáni Aravari-folyóba, mely már jóformán ki volt száradva. Ezzel nagy szolgálatot tett Rádzsasztán államnak, ahol az ország lakosságának a 8 százaléka a vízkészleteknek csupán az 1 százalékával gazdálkodhat. Singh csoportja egy 15 éves időszak alatt fákat ültetett, és 3500 hagyományos víztartályt, úgynevezett johadot épített a víz összegyűjtésére, jobb életet biztosítva a helybelieknek. Mások is fáradoznak azon, hogy vizet takarítsanak meg. Bár tevékenységük jobbára észrevétlen marad, megelégedettséggel tölti el őket az a tudat, hogy segíthetnek.

Az ipar felismeri, hogy hasznos összegyűjteni az esővizet a városi készletek kiegészítésére. A dél-indiai Bangalore külvárosában egy gyár tetején üzembe helyeztek egy egyszerű szerkezetet a víz összegyűjtésére. Az esővizet, mely korábban az országútra ömlött és kárba veszett, most egy 42 000 literes tartályba terelik. A monszunidőszakban naponta 6000 liter összegyűjtött vizet dolgoznak fel, hogy a gyár étkezdéjét és az edényeket tisztán tartsák. A városi készletekhez egyáltalán nem nyúlnak ebből a célból.

„Csepp a tengerben” — mondhatnád. De képzeld magad a következő helyzetbe: van egy bankszámlád, melyre évente egyszer felkerül egy összeg. Erről a számláról kell kivenned pénzt a mindennapi szükségleteid fedezésére. De idővel a kiadások meghaladják a rendelkezésre álló összeget, és egy nap folyószámlahitelt kell felvenned. Ha azonban találsz néhány hónapra olyan munkát, amellyel keresel annyit, hogy a napi szükségleteidre ne legyen gondod, és még maradjon is pénzed, akkor feltöltheted a bankszámládat. Most alkalmazzuk ezt az elvet a vízmegtakarításra. Ha az apró megtakarításokat több millióval beszorozzuk, mit kapunk? Feltöltődnek a vízkészletek, megemelkedik a talajvízszint, megtelnek a víztartó rétegek, és lesz honnan vízhez jutni, amikor a „fizetség”, vagyis az összegyűjtött esővíz elfogy. Ne feledjük: a víz mennyisége nem korlátlan; ha a készlet kiürül, nincs lehetőség „hitelt” felvenni.

Megoldás egyszer s mindenkorra

Bolygónk bőségesen gondoskodik a lakóiról. Ám az évszázadok során az emberi kapzsiság és meggondolatlanság a föld több millió lakóját kényszerítette nyomorúságos életkörülmények közé. Annak ellenére, hogy néhány őszinte személy sokat tesz az ügyért, egyértelmű, hogy az ember nem képes a föld összes környezetvédelmi gondjának véget vetni. De van okunk az örömre, mert a föld Teremtője megígérte, hogy ’pusztulást hoz azokra, akik pusztítják a földet’, és hogy helyreállítja a vízkörforgást, melynek eredményeként „a pusztában vizek fakadnak, és patakok a kietlenben”. Igen, a „hőségtől perzselt föld olyan lesz, mint a nádas tó, és a szomjazó föld, mint a vízforrások”. Az lesz csak igazán felüdítő! (Jelenések 11:18; Ézsaiás 35:6, 7).

 [Kiemelt rész/képek a 21. oldalon]

Felelevenítik az esővíz gyűjtésének ősi módszereit

VÍZ A HÁZTETŐRŐL: Egyszerű és olcsó módszer. Az enyhén rézsútos háztetőkről a víz az ereszcsatornába ömlik, majd a csatornán keresztül a kifejezetten erre a célra készült, hordó alakú tartályokba. A víz dróthálón, homokon, kavicson és faszénen folyik keresztül, melyek megszűrik. Ezután föld alatti üregekben vagy a föld felett tartályokban tárolják, melyeket szigetelnek, hogy tartalmuk ne érintkezhessen levegővel, napfénnyel vagy szerves anyagokkal. A vizet timsóval kezelik, hogy ne legyen zavaros, illetve klórmésszel, mely megöli a baktériumokat. Ezután a kertben, mosáshoz és vécéöblítéshez is felhasználható. További tisztítással ivóvíznek is alkalmas. A felesleget kutakban gyűjtik össze, vagy levezetik a földbe a talajvíz feltöltésére. A városokban ez a legelterjedtebb módszer.

NAULÁK: Folyókban keresztbe épített kőfal a víz eltorlaszolására. A kőfal mögötti kis víztározó szélét árnyékadó fákkal ültetik be a párolgás csökkentésére, és a víztározóba gyógynövényeket dobnak, melyek megtisztítják a vizet.

SZIVÁROGTATÓ GÖDRÖK, RAPATOK: Homokos vagy sziklás talajon kialakított kis medencék az esővíz tárolására. A víz egy részét hasznosítják, míg a maradék leszivárog a víztartó rétegbe, s ezáltal megtelnek a kutak.

BHANDARÁK: Föld alatti ciszternák, melyek a források vizét tartályokba terelik a városok vízellátására.

KANATOK: Dombos vidékeken vájt függőleges aknák, melyek felfogják az esővizet. A víz azután föld alatti csatornákba kerül, melyeken keresztül a gravitáció hatására távoli kutakig is eljut.

INTEGRÁLT TARTÁLYOK: Olyan tartályok, melyek peremén túlcsordulva a víz lejjebb elhelyezett tartályokba ömlik. Az esővíz árkokon keresztül jut a tartályrendszerbe.

[Forrásjelzés]

Courtesy: S. Vishwanath, Rainwater Club, Bangalore, India

[Kép forrásának jelzése a 19. oldalon]

UN/DPI Photo by Evan Schneider

[Kép forrásának jelzése a 20. oldalon]

UN/DPI Photo by Evan Schneider