A háború nehézségei felkészítettek az életre

ERNST KRÖMER ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ez lesz a szobátok.” Így üdvözölték a társamat és engem a nyugat-afrikai Gabonban. A szobában épphogy csak elfért egy matrac. Hat hónapig laktunk ezen a helyen.

AZ, HOGY egy tanyán laktam a II. világháború alatt, felkészített, hogy a későbbiekben ne okozzon gondot nehéz körülmények között élnem. 1939-ben kitört a háború; a náci Németország lerohanta Lengyelországot. Akkor voltam négyéves. Családunk a szüleimből, az öcsémből, a húgomból és két nővéremből állt. Az édesapám azt mondta, készüljünk fel rá, hogy nehéz időszak fog következni, ha Németország elveszti a háborút.

Löwensteinben éltünk, egy alsó-sziléziai kis német faluban. Ez a terület ma már Lengyelországhoz tartozik. A körülbelül 25 hektáros földbirtokunkon gabonaféléket termesztettünk, és állatokat is tartottunk. Édesapám emellett a vidék többi birtokosának az ügyeit is intézte. Amikor a nácik hatalomra kerültek, édesapámat megbízták, hogy fogja össze a birtokosokat a háborús törekvések támogatására.

Édesapám az első világháborúban a lovasság tagja volt; most nem sorozták be, mivel a náci kormánynak dolgozott. A szüleim ekkor már régóta nem voltak egyháztagok. Csalódtak a papságban az első világháborúban tanúsított magatartása miatt. Én tehát úgy nőttem fel, hogy nem foglalkoztam a vallással.

1941-ben iskolába kerültem, amit egyenesen gyűlöltem. Úgy éreztem, hogy sokkal érdekesebb dolgokat is csinálhatnék, minthogy egy táblát bámuljak. 1944 vége felé, csupán hat hónappal a háború befejezte előtt az oroszok megszállták Alsó-Szilézia székhelyét, Breslaut (most Wrocław). Egyik szombat este — közel 50 kilométer távolságból — láttuk, amint aknavetőkkel és repülőgépekből kidobott bombákkal az egész várost lángra lobbantják. Nem sokkal később a hegyekbe kellett menekülnünk. Amikor vége lett a háborúnak, visszatértünk az otthonunkba, Löwensteinbe.

A háború után

A háború utáni időszak borzalmas volt. A nőket megerőszakolták, a fosztogatások pedig mindennaposak voltak. A legtöbb jószágunkat ellopták.

Édesapámat 1945 júliusában letartóztatták. Hét éjszakán át faggatták a legkegyetlenebb módszerekkel, majd elengedték. Három hónappal később újra letartóztatták, és elvitték. Soha többé nem  láttuk viszont. Két lengyel férfi elvette a tanyánkat, és a saját tulajdonának nyilvánította. 1946 áprilisában a falu összes német lakosát felszólították, hogy hagyja el a falut, és csak annyi holmit vigyen magával, amennyit elbír.

Az édesanyám felkészült erre az eshetőségre, így hát nem estünk kétségbe. Egy nagy, kerekeken guruló kosárban voltak az ágyneműk, és mindegyikünk a hátizsákjában vitte a legszükségesebb holmikat. A lengyel csendőrség marhavagonokba terelt minket — minden vagonba 30 embert. Körülbelül két héttel később érkeztünk meg a célállomásra, Németország északnyugati részére, Hollandia közelébe.

A kormány a családunknak és a rokonainknak — összesen 19 személynek — két szobát utalt ki egy földbirtokon, Quakenbrücktől úgy 8 kilométernyire. Később néhány távolabbi rokonunk más gazdáknál kapott szállást, így egy kicsit több helyünk lett.

Az édesanyám sok áldozatot hozott értünk, gyermekekért. Gyakran nem evett, csak hogy mi enni tudjunk. Az első télen nem volt tűzifánk. A falakat és a mennyezetet vastag jégréteg borította. Úgy néztek ki a szobák, mint egy jégkunyhó. Szerencsére az ágyneműk melegen tartottak minket, így átvészeltük a telet.

Kapcsolatba kerülünk a Tanúkkal

1949 táján Az Őrtorony folyóirat a nagynéném révén édesanyám kezébe került. Az egyik cikket olvasva eszébe jutott, hogy a háború alatt hallotta, amint Hitler a rádióban elítél egy bizonyos „bandát”, amely megjövendölte Németország bukását. Kíváncsi volt, hogy kik ezek az emberek, így amikor Az Őrtoronyból megtudta, hogy Jehova Tanúi, érdeklődni kezdett, és úgy döntött, tanulmányozni fogja velük a Bibliát.

Egy áprilisi napon, 1954-ben, összefutottam azzal a Tanú-házaspárral, akik az édesanyámmal tanulmányoztak. Éppen nála voltak. A tanulmányozás után elfogadtam tőlük az Élhetsz-e mindörökké boldogságban a földön? című füzetet, és Az Őrtoronyra is előfizettem. Mire a végére értem, meg voltam győződve róla, hogy megtaláltam az igazságot. Ezért odaadtam a főnökömnek, hogy olvassa el ő is. Amikor megkérdeztem, hogy mi a véleménye, ezt mondta: „Jól hangzik, de túl szép, hogy igaz legyen. Én ezt nem tudom elhinni.”

„Nos — mondtam neki —, én biztos vagyok benne, hogy ez az igazság, és eszerint fogok élni.” Fejcsóválva ezt mondta: „Ez az üzenet szelíd embereknek való. Te túl zabolátlan vagy ahhoz, hogy Tanú legyél.” Ennek ellenére változtatni kezdtem az életemen.

Nem volt Tanú a környékünkön, de sebaj. Magam tanulmányoztam, és minden héten mintegy 10 kilométert bicikliztem, hogy jelen lehessek az összejöveteleiken. Később elmentem egy körzetkongresszusra is, ahol a Tanúknak több gyülekezete jött össze imádatra. Ekkor prédikáltam először nyilvánosan másokkal együtt. Nem sokkal később már rendszeresen végeztem a szolgálatot. 1954. július 14-én az édesanyám és én megkeresztelkedtünk. Később, 80 évesen az anyai nagymamám is Tanú lett.

A mezőgazdasági birtokon végzett munkám túl időigényes volt, ezért felmondtam, és egy erdőgazdaságnál helyezkedtem el. A családunk aztán Reutlingenbe, egy Stuttgarthoz közeli városba költözött. Itt lett a húgom, Ingrid is Tanú. A testvéreim közül egyedül ő csatlakozott hozzánk.

Teljes idejű prédikálás

Az édesanyámnak 1957-ben végre sikerült hivatalosan halottnak nyilváníttatnia az édesapámat. Ennek eredményeként elkezdték neki folyósítani a nyugdíjat, így az én anyagi támogatásom nélkül is boldogult. Amint mentesültem ez alól a családi felelősség alól, részidős munkát vállaltam, és 1957 áprilisában úttörőként elkezdtem a teljes idejű prédikálást. Ezt követően meghívtak különleges úttörőnek. Amikor egy Tanú-barátom ezt megtudta, kérte, hogy menjek be a munkahelyére. Az irodájában ezt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy elkelne egy kis segítség.” Ezzel 500 német márkát adott a kezembe. A pénzből minden szükséges ruhaneműt megvásároltam, és még mindig maradt 200 márkám.

1960-ban önkéntesként Ausztriában folytattam a szolgálatomat. Ott egy Scheibbs nevű falucskában élvezhettem a prédikálás örömeit, majd egy rövid ideig Linz városában is. Ám ugyanabban az évben később volt egy súlyos motorbalesetem, és eltörtem a jobb lábam. Több műtétet hajtottak  végre rajtam, mielőtt folytathattam a szolgálatomat. 1962-ben azonban haza kellett térnem Reutlingenbe bevándorlási ügyekkel kapcsolatos gondok rendezésére. Ott-tartózkodásom alatt még egy operációt végeztek rajtam, hogy kivegyenek a lábamból egy fémdarabot, melyet korábban belehelyeztek. Hat hónapra abbahagytam az úttörőszolgálatot, hogy ki tudjam fizetni az orvosi számlákat.

Amikor az utazófelvigyázó meglátogatta a gyülekezetet, ahol szolgáltam, azt javasolta, hogy jelentkezzek a Tanúk fiókhivatalába, amely akkor a németországi Wiesbadenben működött. Ezt meg is tettem, és két hét múlva jött egy távirat, hogy menjek, amilyen gyorsan csak tudok. Egy héttel később, 1963 májusában, a német fiókhivatalban, azaz a Bételben voltam. Egy rotációs nyomdagépet működtettem, mely folyóiratokat nyomtatott.

Szorgalmasan tanulok

A Bételt a legjobb helynek tartom, ahol valaha éltem. Hamar hozzászoktam a kemény munkához. 1965-ben Spanyolországba látogattam, hogy titokban bibliai irodalmat vigyek az országba, mivel a prédikálómunka akkoriban ott betiltás alatt volt. Ez a látogatás felébresztette bennem a vágyat, hogy elsajátítsak egy új nyelvet, és az angolt választottam. Minden alkalmat megragadtam a tanulásra. Ekkortájt alapították meg az első angol nyelvű csoportot Németországban, és én csatlakoztam hozzá. Az első angol nyelvű Őrtorony-tanulmányozási cikket hét óra hossza alatt sikerült áttanulmányoznom. A második alkalommal csak öt órámba került a felkészülés, így tudtam, hogy fejlődök.

1966-ban meghívást kaptam a Gileád 43. osztályába. Ez az iskola az Egyesült Államokban működik, ahol Jehova Tanúit képzik ki misszionáriusi munkára. A diplomaosztás után, 1967 áprilisában Günther Reschkét és engem Gabonba, Nyugat-Afrikába neveztek ki. Amikor megérkeztünk a fővárosba, Libreville-be, abban a parányi szobában kaptunk szállást, amelyről a legelején beszéltem. A ruháinkat az ebédlőben akasztottuk fel. Hat hónappal később egy másik misszionáriusotthonba költöztünk.

Gabonban a legnagyobb erőfeszítésembe az került, hogy megtanuljak franciául. Végül kemény munkával sikerült valamennyire elsajátítanom a nyelvet. Aztán 1970-ben váratlanul betiltották a prédikálómunkánkat Gabonban. Mi, misszionáriusok két hetet kaptunk arra, hogy elhagyjuk az országot.

Irány a Közép-afrikai Köztársaság

Más misszionáriusokkal együtt a Közép-afrikai Köztársaságba kaptam az új megbízatásomat. Ott a hivatalos nyelv a francia volt, de ahhoz, hogy az emberek többségének prédikálni tudjunk, meg kellett tanulnunk a szango nyelvet is. Elküldtek minket Bambariba, hogy ott, a fővárostól, Banguitól mintegy 300 kilométernyire létesítsünk misszionáriusotthont. Bambariban sem áram, sem vízvezetékrendszer nem volt, de a két gyülekezetnek szüksége volt a segítségünkre. Az európai háborús tapasztalataim nagyon megkönnyítették, hogy alkalmazkodni tudjak azokhoz az életkörülményekhez, melyek  Bambariban, majd később más helyeken fogadtak.

Kétévi szolgálat után elkerültem Bambariból. Az új feladatom az volt, hogy utazófelvigyázóként látogassam a gyülekezeteket. Mintegy 40 gyülekezet működött az országban, és egy hetet töltöttem mindegyik gyülekezettel, amelyet meg kellett látogatnom. Egy kis autóval közlekedtem, de ahol a földutak nagyon rossz minőségűek voltak, a tömegközlekedést választottam.

Az egész országban egyedül Banguiban végeztek autójavítást. Mivel a szolgálatom során rengeteget utaztam, vettem magamnak néhány autószereléssel foglalkozó kézikönyvet meg egy tucat szerszámot, és a legtöbb javítási munkát magam végeztem el. Egyszer a kardántengely felfüggesztése megsérült, és a kocsi nem volt hajlandó elindulni. Mivel úgy 60 kilométernyire voltam a legközelebbi lakhelytől, az erdőben vágtam egy keményfagallyat, és kialakítottam belőle egy felfüggesztést, amit jól bezsíroztam, majd huzallal rögzítettem. Így sikerült folytatnom az utamat.

A vadonban, vagyis a vidéki területeken különösen nehéz volt a szolgálat, mert ott általában csak kevesen tudtak írni és olvasni. Az egyik gyülekezetben csak egy ember tudott olvasni, ő is beszédhibás volt, az Őrtorony-tanulmányozási cikk pedig szokatlanul nehéznek bizonyult, de hiterősítő volt látni, hogy a gyülekezet őszintén törekedett arra, hogy megértse a gondolatokat.

A tanulmányozás után megkérdeztem a csoportot, hogy hogyan merítenek hasznot a cikkekből olyankor, amikor nem sikerül teljes egészében megérteniük a gondolatokat. A válasz gyönyörű volt: „Az összejövetelen bátorítást kapunk egymástól” (Héberek 10:23–25).

Bár sok keresztény testvérem nem tudott írni-olvasni, nagyon sokat tanultam tőlük az életről. Megértettem, mennyire értékes az a szentírási tanács, hogy ’úgy vélekedjünk, hogy a többiek felettünk állnak’ (Filippi 2:3). Afrikai testvéreimtől sokat tanultam a szeretetről, a kedvességről és a vendégszeretetről, meg arról, hogy miként lehet életben maradni a vadonban. A diplomaosztáskor a Gileád Iskola akkori elnökének, Nathan Knorr testvérnek a búcsúszavai most már százszor többet jelentettek nekem. Knorr testvér ezt mondta: „Legyetek alázatosak. Soha ne gondoljátok azt, hogy mi mindent tudunk, mert ez nem igaz. Rengeteg minden van, amit még meg kell tanulnunk.”

Élet az afrikai vadonban

Amint gyülekezetről gyülekezetre mentem, a helyi testvérek otthonaiban szálltam meg. A látogatásom hete általában ünnepszámba ment, főleg a gyerekek között. Ez azért volt, mert ilyenkor a vendéglátó gyülekezet vadászni és halászni ment, és mindent megtett, hogy mindenkinek bőven legyen mit ennie.

A testvérekkel együtt laktam, a kunyhóikban voltam elszállásolva, így termeszhangyáktól kezdve elefánthúsig mindent ettem. A majomhús rendszeresen szerepelt az étlapon. A vaddisznóhús és a gyalogsül húsa különösen ízlett. Természetesen nem mindennap volt ünnepi lakomában részem. Az elején kellett egy kis idő, míg a szervezetem hozzászokott az étrendhez, de amikor sikerült, a gyomrom majdnem mindent elbírt, amit elém raktak. Megtudtam, hogy ha a papaját a magjával együtt eszi az ember, az jót tesz a gyomornak.

A vadonban mindenfajta nem várt dolog megtörténhet az emberrel. Egyszer azt hitték, hogy  egy mammy-water vagyok, ami egyesek szerint a halottak fehér szelleme, mely a vízben él. Úgy tartják, hogy a szellem a víz alá húzhatja az embert, és belefojthatja. Így hát egyszer, amikor fürdés után másztam ki a folyóból, egy lány, aki vízért jött, meglátott, és sikítva rohant el. Amikor egy Tanú megpróbálta elmagyarázni az embereknek, hogy nem szellem vagyok, hanem vendégszónok, nem hittek neki. Így érveltek: „Egy fehér ember soha nem jönne idáig.”

Gyakran a szabadban éjszakáztam, mert a levegő friss volt. Mindig volt nálam szúnyogháló, mely a kígyók, skorpiók, patkányok és egyéb állatok ellen is védelmet nyújtott. Többször is megtörtént, hogy sereghangyák tömege özönlött el, s a szúnyoghálónak köszönhettem, hogy nem lett bajom. Egyik éjszaka elemlámpámmal a szúnyoghálóra világítottam, és láttam, hogy teljesen belepik a hangyák. Azonnal elmenekültem, mivel ezek a hangyák, bár parányiak, akár egy oroszlánt is képesek megölni.

A Közép-afrikai Köztársaság déli részén, a Kongó-folyó közelében való tartózkodásom alatt a pigmeusoknak is lehetőségem volt prédikálni, akiknek csakugyan a vadon nyújt megélhetést. Rátermett vadászok, és tudják, mi az, amit megehet az ember, és mi az, amit nem. Néhányuk beszéli a szango nyelvet, és örömmel meghallgattak. Rendszerint bele is egyeztek az újralátogatásba, de amikor visszatértünk, nem találtuk őket, mert már továbbálltak. Akkor egyikükből sem lett Tanú, de később megtudtam, hogy a Kongói Köztársaságban néhány pigmeus az lett.

Öt évig szolgáltam körzetfelvigyázóként a Közép-afrikai Köztársaságban. Az egész országot bejártam, s jórészt a vadonban lévő gyülekezeteket látogattam.

A nigériai fiókhivatalban

1977 májusában meghívtak, hogy szolgáljak Jehova Tanúi fiókhivatalában Lagosban, Nigériában. Ebben a nagyon népes afrikai országban akkor közel 100 000 Tanú élt, és körülbelül 80 személy szolgált a fiókhivatalban. A garázsba kerültem, ahol gépjárművek javításával és karbantartásával is foglalkoztunk.

1979-ben visszatértem ahhoz a tevékenységhez, melyet még fiatal éveimben végeztem Európában: a mezőgazdasági munkához. A farm, melyen a fiókhivatal személyzete számára termeltünk élelmiszert, Ilaróban volt, Lagostól mintegy 80 kilométernyire. Rá kellett jönnöm, hogy egy trópusi esőerdőben merőben más a mezőgazdasági munka, mint Európában. Három és fél év után visszakerültem Lagosba, ahol ismét a garázsba helyeztek.

1986-ban Igiedumába küldtek — Lagostól körülbelül 360 kilométerre —, ahol egy új és nagy fiókhivatal építési munkálatai folytak. A létesítményt 1990 januárjában adták át. Egy nyomdaüzemet, egy kis farmot és néhány lakóépületet foglal magába, mely több mint 500 ember elszállásolását teszi lehetővé. Az épületek 60 hektárnyi földterületen fekszenek, melyet egy közel 2 méter magas fal vesz körül. Jelenleg a farmnak és a terület karbantartásának a felvigyázásával foglalkozom; mintegy 35 személy dolgozik ezeken az osztályokon.

Már körülbelül 27 éve vagyok Nigériában, és nagy örömmel láttam el minden megbízatásomat a fiókhivatalban. Boldog vagyok, hogy az édesanyám hűséges maradt Jehovához, és a húgom, Ingrid, miután 14 évet töltött különleges úttörőként, még mindig Jehovát szolgálja a férjével.

A nehézségek ellenére igazi élvezet volt Jehovát és a szellemi testvéreimet szolgálni Nyugat-Afrikában. Hálás vagyok azért, hogy mindeddig jó egészségnek örvendek, és imádkozom, hogy ez továbbra is így legyen, hogy ugyanilyen aktívan folytathassam nagy Istenünknek, Jehovának végzett szolgálatomat.

[Térkép a 21. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Nigéria

Közép-afrikai Köztársaság

Gabon

[Forrásjelzés]

Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.

[Kép a 18. oldalon]

Édesanyámmal, Gertruddal és a húgommal, Ingriddel 1939-ben

[Kép a 20. oldalon]

Misszionáriusként Gabonban

[Kép a 20. oldalon]

A Közép-afrikai Köztársaságban ilyen falvakban éltem