Lengyelország rendkívüli tengerparti dűnéi
Lengyelország rendkívüli tengerparti dűnéi
Az Ébredjetek! lengyelországi írójától
A LENGYELORSZÁG vidéki tájairól készült képeken általában a sötétzöld az uralkodó szín; a fotókon aszályt nem ismerő földek, mezők és erdők tárulnak az ember szeme elé. De tudtad-e, hogy Lengyelország igazán rendkívüli látványossággal, vándorló fehérhomok-dűnékkel is büszkélkedhet, melyek még a világűrből is láthatók? Ez a Balti-tenger partjának mindössze 18 kilométerre korlátozódó sivatagszerű sávja a Szlovin Nemzeti Park egyik legnépszerűbb jelensége.
A park hivatalos honlapja elmondja, hogy ezen a helyen „tenger, tavak, folyók, dűnék, erdők, tőzeglápok és rétek határolják egymást, sokszínű élettársulást alkotva . . . Nincs még egy olyan terület, ahol dűnék közvetlenül tavakkal és erdőkkel szomszédosak.” A park vándorló dűnéi (melyeket fehér dűnéknek vagy fehér domboknak neveznek) a sekély tavakkal együtt páratlan jelenségnek számítanak Európában.
Ezek a jókora fehér és sárga homokhalmok Európa legnagyobb olyan dűnecsoportosulását
képezik mintegy 500 hektár területen, melyet nem köt meg növényzet. A Szlovin Nemzeti Park hivatalos jelképe találóan egy ezüstsirály, mely sárga dűne és kék víz fölött szárnyal.A parkban gyakoribbak, és kevésbé látványosak az úgynevezett szürke dűnék. Ezek régebbiek fehér társaiknál, felszínük fűvel és fával borított. Így talajtakaró jön létre, és a növényzet horgonyszerűen megköti a homokot, illetve megvédi az időjárás viszontagságaitól. A park egyik szürke dűnéje, a Czołpino-dűne kirí a többi közül 55 méter körüli magasságával.
Megpillantva a dűnéket, s köztük is az óriási területet birtokló fehér vándordűnéket, sok látogatóban biztosan felmerül a kérdés: „Honnan van mindez a homok? És miért halmozódott fel annyi a Balti-tenger partjának ezen a viszonylag kis területén?”
Dűnék születnek
Bár a kutatóknak nincs egyértelmű válaszuk az előbbi kérdésekre, a bizonyítékok emberi beavatkozást sejtetnek. A tudósok úgy jutottak erre a következtetésre, hogy megvizsgálták a park talajának különböző rétegeiben — vagyis a „fosszilis talajban” — fennmaradt virágport. Kutatásaikból az derül ki, hogy a ma dűnékkel borított vidéken egykor erdők álltak, többnyire tölgyesek. Mitől változott meg ennyire a táj?
Egyesek azt mondják, hogy az időszámításunk előtti időszakban a területen élő törzsek ténykedése következtében tűzvészek tomboltak, és hatalmas foltokban pusztult el a tengerparti erdőség. „A homok, melyet korábban az erdők rögzítettek, ekkor indult először útjára” — írja a Słowiński National Park című könyv. A virágpor tanúsága szerint azonban újra erdők alakultak ki, először bükkösök, később pedig fenyvesek.
A középkorban viszont a dűnék ismeretlen okból újra felébredtek álmukból, és felkerekedtek. A XVI. században még annak a veszélye is fennállt, hogy elnyelik Łeba ősi városát. Az emberek a veszélyes övezetet elhagyva építettek egy másik várost, de csak rontottak a helyzeten. „A város és a kikötő megépítéséhez rengeteg fát kellett kivágni, és úgy tűnik, senki sem volt tudatában
a következményeknek” — jelenti ki az előbb említett forrásmű, majd kifejti, hogy a fakitermelés „a dűnék korábban sohasem tapasztalt vándorlásához vezetett”. Az évente 3-10 métert haladó dűnék falvakat, szántóföldeket, réteket, sőt erdőket borítottak be.Honnan van a homok?
Még ha emberek járultak is hozzá, hogy ez a táj megváltozzon, nem ők hozták ide a homokot. Akkor hát honnan került ide? És még manapság is van utánpótlás? A válaszokból következtethetünk arra, hogy mi lesz a park sorsa.
A kutatók úgy vélik, hogy a homok bizonyos része talán olyan üledék, melyet folyók szállítottak a tengerhez a szárazföld belsejéből. Egy másik forrás lehet maga a tengerpart, ahol a hullámok folyamatosan mállasztják a sziklafalakat, az úgynevezett abráziós (hullámeróziós) folyamat során. A Balti-tenger egyik partszakaszán például a hullámok 45 fokos szögben csapódnak a sziklákhoz, és lassan elkoptatják őket, majd magukkal sodorják a homokot, a homok pedig felgyülemlik a tengerfenéken.
A tengeráramlások és hullámok — pontosan még nem tudjuk, hogy miként — „összedolgoznak”; elszállítják a tengerfenékről a homok egy részét épp a nemzeti parkhoz tartozó partszakasz közelébe, és ott, a parttal párhuzamosan kiterjedt homokturzások és homokpadok halmozódnak fel. Ezután a hullámok és a parti áramlások fokozatosan a partra sodorják a homokot. Ott a nap és a szél „veszi kezelésbe”, megszárítja, és a szél a szárazföld belseje felé fújja, ahol is több párhuzamos homokhát jön létre. Amikor a szél átfújja egyiket a másikra, egyre nagyobbá válnak, végül pedig alakot öltenek a fehér dűnék.
Tavak a „sivatag” mellett
Az előbb említettek ellenére a Szlovin Nemzeti Park közel sem kopár sivatag, hanem a növények és állatok bővizű menedékhelye. A dűnék és a tengerpartok valójában a parknak csupán öt százalékát teszik ki, míg a folyók, tavak és patakok úgy ötvenöt százaléknyi területet borítanak be.
A legnagyobb tó a Łebai-tó, mely hetvenegy négyzetkilométer nagyságú, és a legmélyebb része nagyjából hat méter. Az itteni legnagyobb folyó, a Łeba ebbe a tóba torkollik. A második legkiterjedtebb a Gardnai-tó, melyet a Łupawa folyó táplál. A homokban bővelkedő, biztosnak egyáltalán nem mondható környezet miatt e két tó partja állandóan változik.
A növények és a vadvilág menedékhelye
Tavak, folyók és patakok teszik teljessé a park három főbb természetes környezetét: a dűnéket, az ingoványokat és a fenyveseket. Ez a háromféle, egymással teljesen ellentétes környezet csaknem 900 edényes növényfajnak nyújt életteret, ideértve az orchideákat is. A legszívósabb és ökológiai szempontból legértékesebb növények egyike az európai homoknád, melyet buckafűnek is neveznek. Általában a homoknád az első növény, mely megkezdi a dűnék birtokbavételét. Pikkelyszerű föld alatti szárai akár tizenhárom méteresek is lehetnek, és jó néhány hajtás indul belőlük a felszínre, melyekből aztán számos fűcsomó alakul ki. Ily módon a homoknád lépésről lépésre lehorgonyozza, leköti a dűnéket, lehetővé téve más növényeknek, hogy meggyökerezzenek és növekedjenek.
A Szlovin Nemzeti Park a madarak egyik vonulási útvonalán van, ennélfogva bővelkedik szárnyas teremtményekben. Az itt fellelhető körülbelül 260 fajjal Lengyelország összes madárfajának úgy 70 százaléka képviselteti magát. Némelyikük otthonául választja a parkot, némelyikük pedig csak megáll az útja során. A vízimadarak között megemlíthetjük a dankasirályt, küszvágó csért, búbos vöcsköt, récét, hattyút és nagy bukót — vannak köztük olyan lúdalakúak, amelyek könnyen felismerhetők csúcsos „frizurájukról”. Megtalálható még az uhu, szirti sas, kis békászó sas, réti sas és holló. Az éles szeműek és nesztelen járásúak megpillanthatják a park egyik-másik emlősét is, például a gímszarvast, őzet, vaddisznót, vadnyulat és nyestkutyát, mely a rókákkal áll rokonságban.
A kirándulók paradicsoma
A turizmus csak kirándulások formájában engedélyezett a parkban. Kialakítottak 140 kilométernyi gyalogösvényt, melyek elvezetnek mindegyik fajta élőhelyre: tűlevelű erdőkbe, szürke dűnékhez, rétekre, ingoványokhoz és lápokhoz, valamint tavakhoz, melyek partján leshelyek és kilátók meredeznek, illetve fehér dűnékhez, parti dűnékhez, és persze bejárható rajtuk több kilométer a fehér homokos tengerparton.
Az ősszel vagy télen érkező látogatóknak különleges látványt nyújtanak a dűnék, mivel az erős szelek homokkupacokat kapnak fel a dombok tetejéről, mint ahogy az óceán hullámaiból fölcsapódik a vízpermet. Azt mondják olyan, mintha a dűnék füstölnének. Hang is társul a látványhoz, minthogy homokszemcsék milliói csapódnak nagy erővel egymáshoz, amitől a dűnék búgnak vagy „énekelnek”.
A parkot a rendkívüli és sokszínű természetes adottságai miatt évente úgy nyolcszázezren látogatják meg. Sokuk bizonyára szeretne elmenekülni a városi élet forgatagából, vágyva rá, hogy feszült idegei a természetes környezettől gyógyírra leljenek az erdő magányában, a tenger hangjainak békés morajlását és egy társtalan sirály kiáltását hallgatva.
[Kiemelt rész/térkép a 19. oldalon]
Szlovin Nemzeti Park
Ez a park Lengyelország középső tengerparti részén, Łeba és Rowy városa között helyezkedik el. Nevét a Słowińcy nevű kasub törzs után kapta. Ezek szláv emberek voltak, akik szinte a második világháború végéig ezen a területen laktak. A parkot 1967-ben avatták fel, és 1977-ben a világ egyik bioszféra-rezervátumává nyilvánították. Területe 18 618 hektárt ölel fel, és ennek több mint felét vizek borítják. A fennmaradó rész erdőkből (25 százalék), tengerpartokból és dűnékből (5 százalék), lápokból és ingoványokból (8 százalék), rétekből és legelőkből (8 százalék) tevődik össze.
[Térkép]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
BALTI-TENGER
OROSZORSZÁG
LENGYELORSZÁG
SZLOVIN NEMZETI PARK
NÉMETORSZÁG
CSEH KÖZTÁRSASÁG
SZLOVÁKIA
[Kép a 16. oldalon]
Amikor a viharos téli szelek fölkapják a homokot, azt mondják olyan, mintha a dűnék füstölnének
[Kép a 16–17. oldalon]
Küszvágó csér
[Forrásjelzés]
Photo by Chukchi Imuruk, National Park Service
[Kép a 16–17. oldalon]
A dűnék nyáron
[Kép a 17. oldalon]
A dűnék télen
[Kép a 18. oldalon]
Łebai-tó
[Kép a 18. oldalon]
Őz
[Kép a 18. oldalon]
Európai homoknád
[Kép a 18. oldalon]
Különleges homokalakzatok
[Kép a 18. oldalon]
Nagy bukók