Az állatvilág „érzékelőbajnokai”

AZ ÉLELMET kereső, futkosó egér biztonságban érzi magát a sötétben. Meleg testéből eközben hő áramlik ki, és vesztére nem számít arra, hogy a csörgőkígyó „látja” ezt. A lepényhal teljesen elrejtőzik a cápaakvárium homokjában, az éhes cápa pedig éppen felé tart. A cápa nem látja a lepényhalat, ám hirtelen megtorpan, orrát a homokba döfi, és lenyeli zsákmányát.

Igen, a csörgőkígyó és a cápa azok közé az állatok közé tartozik, melyeknek olyan specializálódott érzékeik vannak, amilyenek az embereknek nincsenek. Sok más élőlénynek viszont olyan érzékszervei vannak, mint nekünk, csak hatásosabban vagy más tartományokban képesek érzékelni velük. A szem jó példa erre.

Szemek, melyek egy másik világot látnak

Azok a színek, amelyeket látunk, az elektromágneses hullámok tartományának csak kis töredékét teszik ki. Nem látjuk például az infravörös sugárzást, melynek hullámhossza nagyobb a vörös fényénél. A csörgőkígyó * szeme és orra között azonban van két kis szerv, vagyis gödörszerű bemélyedés, mely felfogja az infravörös sugarakat. Ezért még sötétben is pontosan le tud csapni melegvérű zsákmányára.

A látható tartománynak az ibolyafénnyel végződő határán túl kezdődik az ultraibolya (UV) fény. Bár mi nem látjuk az UV-fényt, sok állat — egyebek között többféle madár és rovar — látja. A méhek például a naphoz viszonyítva tájékozódnak, még olyankor is, amikor felhők vannak az égen. Keresnek egy felhőtlen, kék részt az égbolton, és megfigyelik a mintát, melyet a polarizált UV-fény alkot. Sok virágzó növénynek olyan mintázata van, mely csak az ultraibolya tartományban látható, sőt, néhány virágnak még „nektárjelzője” is van, melynek az UV-fénye elüt a növény többi részétől, így vezetve oda a rovarokat a nektárhoz. Bizonyos gyümölcsök és magok ugyanígy hívják fel magukra a madarak figyelmét.

Minthogy a madarak látják az UV-sugárzást, és ebben a tartományban még ragyogóbb a tollazatuk, valószínűleg sokkal színesebbnek látják egymást, mint ahogy mi látjuk őket. Egy madártani szakember szerint „annyira gazdag színvilágban élnek, amit mi el sem tudunk képzelni”. Előfordulhat, hogy az UV-fény látásának a képessége még abban is segít bizonyos sólymoknak és vércséknek, hogy észrevegyék a mezei pockokat. Hogyan történik ez? A hím pockok „vizelete és ürüléke olyan vegyületeket tartalmaz, melyek elnyelik az UV-fényt, és mint tudjuk, a pockok megjelölik vizeletükkel az útvonalukat” — jegyzi meg a BioScience című szakfolyóirat. A madarak így „felismerik, hogy melyek azok a területek, ahol sok pocok van”, és ezekre a részekre összpontosítják zsákmányszerző körútjaikat.

 Miért látnak olyan jól a madarak?

A madarak látása csodaszámba megy. „Ennek legfőbb oka . . . , hogy a szemük belsejét borító képalkotó szövetek látósejtekben gazdagabbak, mint más élőlényekéi — írja az All the Birds of the Bible című könyv. — A látósejtek számától függ a szemnek az a képessége, hogy távolról meglát-e apró tárgyakat. Míg az ember retinája négyzetmilliméterenként 200 000 látósejtet tartalmaz, addig a legtöbb madáré háromszor ennyit, a sólymoké, keselyűké és sasoké pedig egymilliót vagy még annál is többet.” Ráadásul néhány madár mindkét szemében két-két fovea, vagyis látógödör van, amitől jobban érzékelik a távolságot és a sebességet. Azoknak a madaraknak, akik el tudják kapni a repülő rovarokat, ilyen szemük van.

Ezenkívül a madaraknak szokatlanul puha a szemlencséjük, ami gyors fokuszálást tesz lehetővé. Képzelhetjük, mennyire veszélyes lenne a madarak élete, ha — mondjuk az erdőkben és a bozótosokban — repülés közben minden elmosódna körülöttük. Micsoda bölcsességet tükröz az, ahogyan a madarak szeme meg van tervezve! *

Az elektromosság érzékelése

A rejtőző lepényhal és a cápa között lezajlott korábban említett jelenetre egy olyan tudományos vizsgálat közben került sor, melyet a cápákról készítettek. A kutatók azt akarták tudni, hogy a cápák és a ráják érzékelik-e az élő halakat körbevevő gyenge elektromos teret *, ezért elektródákat rejtettek a cápaakvárium alján lévő homokba, és megfelelő feszültséget vezettek bele. Mi lett ennek a következménye? Amikor a cápa közel ért az elektródákhoz, vérszomjasan lecsapott rájuk.

A cápák ugyanúgy érzékelik az elektromos mezőt, ahogy a fül passzívan hallja a hangokat. Az elektromos halak viszont még elektromosság gerjesztésére is képesek. Csakúgy, mint a denevér, mely hangot ad ki, és észleli a visszaverődő hangokat, ezek a halak elektromos hullámokat vagy impulzusokat bocsátanak ki — attól függően, hogy milyen fajhoz tartoznak —, majd különleges receptoraikkal érzékelik, ha az elektromos mezőt valami megzavarja. * Ily módon az elektromos halak érzékelik az akadályokat, a lehetséges zsákmányt, sőt még párt is találnak maguknak.

Beépített iránytűk

Képzeljük el, milyen lenne az életünk, ha a testünkbe lenne építve egy iránytű. Biztos, hogy sohasem tévednénk el! A tudósok néhány élőlény testében, például a háziméhében és a pisztrángéban mikroszkopikus magnetitkristályokat találtak (a magnetit egy mágneses ásvány). A magnetitkristály-tartalmú sejtek összeköttetésben vannak az állatok idegrendszerével. Ezért a méhek és a pisztrángok érzékelni tudják a mágneses mezőket. Mi több, a méheket a föld mágneses mezeje vezeti a lép építésében, és e mező alapján is tájékozódnak.

A kutatók magnetitet találtak a tengerfenék üledékében élő egyik baktériumfaj egyedeiben is. Amikor az üledéket felkavarják, a föld mágneses tere hatással van a magnetitre, és útba igazítja a baktériumot, így biztonságosan haza tud evickélni a tenger fenekén lévő otthonába. Ha ez nem történne meg, akkor elpusztulna.

Feltehetően számos vonuló állat — madár, teknős, lazac és bálna — is érzékeli a mágnesességet. De úgy tűnik, hogy ezek az állatok nemcsak ez alapján az érzékük alapján tájékozódnak, hanem igénybe veszik több más érzékük segítségét is. A lazacot például kiváló szaglása vezeti vissza ahhoz a vízfolyamhoz, amelyben született. A seregély a nap, más madarak viszont a csillagok alapján igazodnak el. Ám könyvében Howard C. Hughes pszichológus professzor a következőt jegyzi meg: „Nyilvánvalóan nagyon távol vagyunk attól, hogy megértsük a természetnek ezeket a rejtélyeit, és akkor még ott van sok más talány is” (Sensory Exotica​—A World Beyond Human Experience).

Irigylésre méltó fülek

Némelyik állatnak az emberénél jóval csodálatosabb a hallása. Míg mi a 20 és 20 000 hertz közötti hangrezgéseket érzékeljük, addig a kutyák a 40 és 46 000 hertz közötti tartományt, a lovak pedig  31 és 40 000 hertz közötti hangrezgéseket. Az elefántok és a szarvasmarhák az emberi fül számára már érzékelhetetlen 16 hertzes infrahangokat is hallják. Mivel az alacsony frekvenciájú hangok messzebbre terjednek, az egymástól több kilométerre lévő elefántok is kommunikálhatnak egymással. Sőt, néhány kutató azt mondja, hogy meg kellene figyelnünk ezeket az állatokat, mivel idejében figyelmeztetnek a földrengésekre és a szélsőséges időjárási jelenségekre, melyek közeledtét infrahangok jelzik.

A rovarok igen széles tartományban képesek érzékelni a hangokat. Némelyikük az ultrahangokat hallja, melyek két oktávval vannak az emberi fül számára hallható hangok felett, míg mások az infrahangokat érzékelik. Bizonyos rovarok vékony, lapos, dobhártyaszerű membránokkal hallanak, melyek — a fejük kivételével — a testük szinte bármely részén lehetnek. Mások finom szőrszálaikkal hallanak, és ezekkel nemcsak a hangokra reagálnak, hanem még a legenyhébb légmozgásokra is, például arra, melyet az emberi kéz mozgása kelt. Ez az érzékenység megmagyarázza, hogy miért annyira nehéz lecsapni a legyeket.

Gondoljuk el, milyen lenne hallani a rovarok lépteit! A világ egyetlen repülő emlősének, a denevérnek éppen ilyen remek hallása van. Persze sajátos hallásra van szüksége ahhoz, hogy ne tévedjen el a sötétben, és elkapja a rovarokat. Ez nem is sikerülne neki, ha nem lenne egy echolokátora, vagyis szonárja (visszhangérzékelője). * „Képzeljünk el egy szonárrendszert, amely bonyolultabb azoknál, amelyeket a legmodernebb tengeralattjárókon használnak — mondja Hughes professzor. — Vegyük számításba azt is, hogy ezt a rendszert egy olyan kis denevér használja, mely kényelmesen elfér a tenyerünkben. A célba vett rovar távolságának, sebességének és fajának meghatározását a denevér egy olyan aprócska agyban végzi el, mely kisebb a hüvelykujjunk körménél.”

Mivel a denevér pontos tájékozódása attól is függ, hogy milyen hangjeleket * bocsát ki, „képes rá, hogy úgy szabályozza a hangmagasságát, hogy azt bármelyik operaénekes megirigyelné” — mondja egy könyv. Úgy tűnik, néhány faj az orrnyílása körüli bőrfüggelékkel hangnyalábba is tudja összpontosítani a kiáltásait. Így jön létre az oly kifinomult visszhangérzékelés, melynek segítségével a denevér „hangképet” tud készíteni egy hajszálnyi tárgyról is!

Van legalább két olyan madár is — az Ázsiában és Ausztráliában élő szalangána, valamint a dél-amerikai szuszók —, mely alkalmazza a visszhangtechnikát. De úgy tűnik, hogy ők csupán a fészkelés  helyéül választott sötét barlangokban való tájékozódásra használják ezt a képességüket.

Szonár a tengerben

A fogas ceteknek is van szonárjuk, bár a tudósok még nem tudják pontosan, hogyan működik. A delfinek hangjelzése határozott csettegéssel kezdődik, amelyről úgy vélik, hogy nem a gégéjével képzi, hanem az orrával. A homlokdudora, vagyis az a zsírpárna, mely fejének elülső részén helyezkedik el, nyalábba gyűjti össze a hangokat, és így érzékeli az előtte lévő térséget. Hogyan hallják a delfinek a saját hangjuk visszaverődését? A jelek szerint nem a fülükkel, hanem az alsó állkapcsukkal és a középfülükhöz kapcsolódó szervekkel. Érdékes módon ez a terület ugyanolyan zsírokat tartalmaz, mint a delfin homlokdudora.

A delfin által kibocsátott szonárhangok felettébb hasonlítanak a Gábor Dénes által felfedezett matematikai hullámformához. Hughes professzor szerint ezzel a képlettel bizonyítható, hogy a delfinek csettegése „matematikailag csaknem tökéletes szonárjel”.

A delfinek befolyásolni tudják a hangerejüket: van, hogy csak suttognak, de az is előfordulhat, hogy 220 decibellel harsognak. Milyen hangos a 220 decibel? Egy bömbölő rockkoncerten  120 decibellel hallhatók a zeneszámok, az ágyúdörgés 130 decibeles. Minthogy a delfinnek jóval nagyobb teljesítményű a szonárja, 120 méter távolságból — nyugodt vízben pedig valószínűleg még messzebbről is — észre tud venni egy olyan apró tárgyat, mint egy 8 centiméteres labda.

Vajon nem tölti el az embert csodálattal, amikor elgondolkozik azon, hogy az érzékelés milyen bámulatba ejtő fajtái figyelhetők meg az élővilágban? Az alázatos, tájékozott emberek általában így éreznek, és így eljutnak ahhoz a kérdéshez, hogy mi magunk hogyan vagyunk megalkotva. Igaz, a mi érzékszerveink gyakran össze sem hasonlíthatók bizonyos állatok érzékszerveivel. Ám egyedül minket lelkesít fel az, amit a természetben látunk. Miért vannak ilyen érzéseink? És miért nem elégszünk meg azzal, hogy megismerjük az élővilágot, miért akarjuk tudni a célját, és azt, hogy hol van a helyünk benne?

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/képek a 9. oldalon]

Jaj nektek, rovarok!

„Minden egyes nap szürkületkor rendkívüli esemény megy végbe a San Antonióhoz (Texas [USA]) közeli dombok lábánál — írja a Sensory Exotica​—A World Beyond Human Experience című könyv. — Bizonyos távolságból az ember azt hiheti, hogy óriási fekete felhőt lát a föld mélyéből felszállni. De mégsem füstfelhő sötétíti el a kora esti eget, hanem 20 millió brazil szelindekdenevér, melyek a Bracken-barlangból repülnek ki.”

Egy nem régi becslés szerint 60 millió denevér hagyja el a Bracken-barlangot. Az éj leple alatt háromezer méter magasba felszállva a kedvenc csemegéjüket veszik célba: a rovarokat. Bár a denevérek ultrahangjától „hangos” az éjszaka, még sincs kavarodás, mivel ezeknek a fantasztikus állatoknak mindegyike igen kifinomult rendszerrel ismeri fel a saját visszhangját.

[Kép]

Bracken-barlang

[Forrásjelzés]

Courtesy Lise Hogan

[Kép]

Brazil szelindekdenevér: szonár

[Forrásjelzés]

© Merlin D. Tuttle, Bat Conservation International, Inc.

 [Kép a 7. oldalon]

Háziméh: látás és a mágnesesség érzékelése

[Kép a 7. oldalon]

Szirti sas: látás

[Kép a 7. oldalon]

Rája: az elektromosság érzékelése

[Kép a 7. oldalon]

Cápa: az elektromosság érzékelése

[Kép a 7. oldalon]

Seregély: látás

[Kép a 7. oldalon]

Lazac: szaglás

[Forrásjelzés]

U.S. Fish & Wildlife Service, Washington, D.C.

[Kép a 7. oldalon]

Teknős: a mágnesesség érzékelése (valószínűleg)

[Kép a 8. oldalon]

Elefánt: hallás (alacsony frekvencia)

[Kép a 8. oldalon]

Kutya: hallás (magas frekvencia)

[Kép a 9. oldalon]

Delfin: szonár