A mediterrán vadvilág egyedülálló bölcsője

AZ ÉBREDJETEK! SPANYOLORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

 A FÖLDKÖZI-TENGERT körülölelő országok több ezer év során szinte teljesen kiirtották az erdős területeiket, lelegeltették mezőiket, és annyi vadállatot öltek meg, hogy néhány fajt a kipusztulás szélére sodortak. Alig maradt olyan terület, melyben nem tettek kárt. Spanyolország egyik részén egy kis területnek azonban sikerült majdhogynem sértetlenül átvészelnie a viszontagságokat, amit a körülmények kedvező alakulásának köszönhet. A terület neve Monfragüe, ami ’áthatolhatatlan hegyet’ jelent.

Ám a terület elszigeteltsége önmagában még nem tudott volna védelmet biztosítani az élővilág azon fajainak, melyeknek ez a spanyolországi hely ad otthont. A Monfragüe környékén olyan gazdálkodók éltek, akiknek az állattenyésztési módszereik mérhetetlen áldásnak bizonyultak; segítettek a Földközi-tenger térségének dombjait egykor szőnyegként beborító, hatalmas őshonos erdők egy kicsiny, de értékes hányadának a megőrzésében. Az épségben maradt erdőséget dehesának, azaz ’erdős legelőnek’ nevezték.

Környezetbarát gazdálkodás

Évszázadokkal ezelőtt Extremadura tartományban, azaz Spanyolországnak azon a részén, ahol Monfragüe fekszik, a gazdálkodók rájöttek, hogy a területet beborító örökzöld tölgyek * felbecsülhetetlenül értékesek, hiszen jószágaik hűsölhettek a lombok árnyékában, és a fák táplálékot is biztosítottak. Ezért nem vágták ki az összes fát, és nem hoztak létre legelőket, hanem vigyáztak, hogy elég tölgy maradjon ahhoz, hogy egy ritka erdővel borított területet tudjanak kialakítani. A fák metszésével gondoskodtak arról, hogy az ágak jobban szerteágazzanak. Az alant elterülő füves legelők oltalmat találtak eme tekintélyes tölgyfák árnyékában, és a fák rengeteg makkot teremtek, mellyel jóllakatták a szarvasmarhákat és a sertéseket. S mivel a dehesa olyan terület, melyet javarészt az eredeti fafajok borítanak, rengeteg őshonos állatfaj is fenn tudott maradni.

Két folyó szeli át a dehesát, a Tajo és a Tiétar. Útjuk során szurdokokat vájnak a hegyek között, majd a Monfragüe tornyosodó csúcsa alatt összeérnek, és együtt kanyarognak tovább. 1979-ben természetvédelmi területté nyilvánították a két folyó mentén elterülő hegyes-völgyes tájat, melyen egyedülálló módon fennmaradt az eredeti mediterrán erdőterület. Azért hoztak itt létre parkot, mert úgy tartják, hogy jelenleg a Monfragüe az egyik leggazdagabb menedékhelye a földközi-tengeri térség ökoszisztémájának.

Madarak a Biblia lapjairól

Noha a park viszonylag kis területet ölel fel, különböző állatoknak nyújt menedéket, például a petymegnek, a gímszarvasnak, a vaddisznónak, valamint Európa egyik legveszélyeztetettebb emlősállatának,  a csupán hébe-hóba látható spanyol párduchiúznak. Minthogy a legtöbb állat éjszakai életet él, sokkal valószínűbb, hogy azoknak, akik nappal látogatnak ide, a parkot gazdagon benépesítő ragadozó madarak fenséges látványában lesz részük. A mediterrán térség ragadozó madarainak a legtöbbje a Biblia lapjain szereplő tájaknak is elmaradhatatlan lakója.

A XIX. század közepén H. B. Tristram, egy természetbúvár azt vette észre palesztinai utazása során, hogy jóformán mindenhol fakókeselyűk köröztek a feje felett. Ugyanilyen látvány tárul elénk Monfragüe környékén is, ahol 400 keselyűpár fészkel a Tajo és Tiétar folyók felett meredező sziklás csúcsokon. A nap végén keselyűk seregei kapnak szárnyra, és köröznek közös fészkeik felett. Az esti égbolton kirajzolódó sötét körvonalaik hatalmas madarakat sejtetnek. *

Monfragüe tölgyfái még mindig kényelmes otthonul szolgálnak a fehér gólyáknak, melyeknek fészkei Európa öreg épületein is láthatók (Zsoltárok 104:17). A gólyák, s velük együtt a parlagi és a szirti sasok is, meleg légáramlatok szárnyán utaznak. A sasok türelmesen siklanak és vitorláznak a magasban, miközben ’szemük a messzeségbe kalandozik’, folyton préda után kutatva (Jób 39:27–29, Katolikus fordítás [39:30–32]).

A vörös kányák számban és fürgeségben lekörözik a keselyűket. A nyári hónapokban különösen sok található itt belőlük. A barna kányák éles szemükkel fáradhatatlanul kémlelik a park folyóit, mindig készenlétben állva, hogy lecsaphassanak a vízben lubickoló halakra.

Amikor leszáll az éj, más ragadozó madarak sajátítják ki maguknak az égboltot, például az uhu és a gyöngybagoly. Az uhu Monfragüe magányos sziklaszirtjein építi fészkét, az ókori Babilon elhagyatott romjaihoz hasonló környezetben, mely helyről Ézsaiás próféta azt jövendölte, hogy szintén otthonául szolgál majd ezeknek a teremtményeknek.

A park megóvása és helyreállítása

A parkot vadvirágok tarkítják, melyek különösen tavasszal öltöztetik fel a tájat. A nagyvirágú szuhar vagy bodorrózsa kecses, fehér virágai a lila virágú levendulával együtt szinte minden domboldalt befednek, ahol nincsenek fák. A nyár közeledtével pedig az elmaradhatatlan pipacs ékesíti a zöld legelőket skarlátvörös pompájával.

A park igazgatósága azt tartja elsődleges feladatának, hogy megőrizze az élővilág számára ezt az értékes otthont. Azon fáradoznak, hogy őshonos fafajokat ültessenek a betelepített fenyőfajták és eukaliptuszfák helyett, hiszen ezek nem képesek fenntartani a parkban élő állatokat. Emellett a helyi gazdálkodókkal vállvetve megpróbálják megóvni a környező dehesákat, és arra buzdítják a gazdálkodókat, hogy ahol csak szükségesnek vélik, ültessenek tölgyfákat. Reméljük, hogy ezek az erőfeszítések meghozzák gyümölcsüket, és segítenek megóvni a mediterrán vadvilág ezen egyedülálló bölcsőjét.

[Lábjegyzetek]

[Képek a 16–17. oldalon]

Balról jobbra: szarvasmarhák legelésznek egy ritka erdővel borított területen; petymeg; gímszarvas

[Kép a 18. oldalon]

Barátkeselyű

[Kép a 18. oldalon]

Uhu

[Kép a 18. oldalon]

Szirti sas

[Forrásjelzés]

Fotók: Cortesía de GREFA