Delfinek nyomában a távoli Új-Zélandon
Delfinek nyomában a távoli Új-Zélandon
AZ ÉBREDJETEK! ÚJ-ZÉLANDI ÍRÓJÁTÓL
„EZ AZ egyetlen olyan teremtmény, amely az embert önmagáért szereti” — írta Plutarkhosz, görög esszéíró. Vajon melyik állatra gondolt? Nem másra, mint a delfinre, amely a bálnák közeli rokona.
A The World Book Encyclopedia szerint „sok tudós úgy véli, hogy a csimpánz és a kutya mellett a delfin a legértelmesebb állatok közé tartozik”. Ám ahogyan Plutarkhosz megállapította, a delfinek nem csupán az etetés reményében vonzódnak az emberhez. Inkább úgy tűnik, hogy sokuk kifejezetten élvezi a társaságunkat. „A delfinnek ugyan nincs szüksége az emberre — írja a Mysteries of the Deep című könyv —, de kíváncsi állat, és valószínűleg ugyanolyan élményt jelent neki, ha a mi bolondozásunkat figyeli, mint amilyet nekünk jelent az övé.” A tengeri delfinek 32 faja közül 4 Új-Zéland partjainál is honos: a játékos delfin, a palackorrú delfin, a fakó delfin és a világ legkisebb delfinfaja, a Hector-delfin. *
Új-Zéland egyik festői partvidékén, az Islands-öbölben, hemzsegnek a delfinek. Alig várjuk már, hogy eljuthassunk oda, így hát a Russell nevű városkában hajóra szállunk. Idegenvezetőnk elmondja, hogy a palackorrú és a játékos delfineken kívül láthatunk még gyilkos bálnákat (kardszárnyú delfineket) és fekete ceteket (gömbölyűfejű delfineket) is, amelyek közeli rokonságban állnak a delfinekkel. Azt mondja, hogy úgy tudjuk észrevenni őket, ha a légzőnyílásukból feltörő páraoszlopot vagy a hátúszójukat figyeljük. Majd hozzáteszi: „Előfordul, hogy ők találnak meg minket hamarabb.”
A delfinekkel úszva
Hamarosan a palackorrú delfinek hatalmas, sötét teste (amely akár 4 méteresre is megnőhet) jelenik meg előttünk, hátúszójuk könnyedén hasítja a vizet. Fickándoznak, s meglovagolják a hajó orra által keltett hullámokat. A hajó megáll, és az idegenvezetővel együtt óvatosan becsusszanunk a zöld színben játszó, mély vízbe. A szabadon élő delfinek megengedik nekünk, hogy együtt ússzunk velük.
Körülöttem mindenütt hátúszók, s azt sem tudom, merre nézzek. Mély lélegzetet veszek, és kissé tartózkodva csodálom az alattam ide-oda mozgó szürke árnyakat. Egy delfin bukkan elő a mélyből, hogy szemügyre vegyen, majd kissé az oldalára billen, megmutatva fehér hasát. Noha a delfinek nem jönnek annyira közel, hogy megérinthessük őket, „szonárberendezésükkel” leadott füttyjeleik tisztán hallhatók.
A hangjeleik utánzására tett kísérletezésemmel mit sem törődve visszavonulnak, majd újra feltűnnek, és folytatják köreiket.Halfogás és játék
Ismét a fedélzeten vagyunk. Hajónk egy csendes öbölbe követi a delfineket. Az öbölben annyi delfint pillantunk meg, hogy számba sem tudjuk venni őket, mindenütt ott ugrándoznak, és a vizet paskolják. Éppen halat fognak. A delfinek étrendje főként tintahalakból, halfélékből és rákfélékből áll. Még azt is megfigyelhetjük, amint egy mama éppen halfogásra oktatja a kicsinyét. Úgy látjuk, hogy a mama a szonárjával elkábít egy kisebb halat, csemetéje pedig farkával próbálja lecsapni. A kicsinek szüksége lesz még egy-két leckére.
A delfinek napjuk nagy részében játszanak és társasági életet élnek. Egyikük elsiklik mellettünk, büszkén mutogatva hátúszóján a hínárt. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a hínár a delfinek kedvenc játéka. Úszójukra vagy orrukra veszik, s hosszasan játszanak vele. Amint az egyik befejezte a játékot, egy másik veszi fel a hínárt, és játszik vele tovább.
„Hangképek”
Hogy jobban szemügyre tudják venni víz alatti környezetüket, a delfinek echolokátort, vagyis szonárberendezést alkalmaznak, amely körülbelül olyan frekvencián működik, mint az ultrahangradarok. A delfinek „kliks” hangokat hallatnak, és a hozzájuk érkező „képek” segítenek nekik felderíteni az élelmet, meg más érdekességeket, például minket. A delfinek magas hangzású füttyjelekkel kommunikálnak egymás között, amelyeket az emberi beszédnél tízszer magasabb frekvencián és négy és félszer gyorsabban küldenek egymásnak. A delfinek nem egy olyanfajta „nyelvet beszélnek”, amelyet mi általában nyelvnek nevezünk, hanem úgy tűnik, hogy inkább „hangképeket” hoznak létre.
Valóban sokat tanulhatunk még a delfinekről. Egy nap talán teljesen megértjük őket. Megértjük, hogyan gondolkodnak, s mit gondolnak rólunk. Távozáskor csodálat és melegség tölt el bennünket. Itt hagyjuk ezt a kedves, elhagyatott öblöt, sejtelmes szirtjeivel és fehér homokú partjával, és elválunk a delfinektől. Elmélyült a tiszteletünk ezek iránt a teremtmények iránt, és még nagyobb áhítattal tekintünk Teremtőjükre (Jelenések 4:11).
[Lábjegyzet]
^ 4. bek. Egyéb fajok is megfordulnak Új-Zéland partjainál, köztük a szalagos delfin és az uszony nélküli, déli felemás delfin.
[Kiemelt rész/kép a 18–19. oldalon]
A kicsinyek felnevelése
A delfinek nem halak, hanem emlősök. A kisdelfin ezért a mamája szervezetében termelődött tejen él. A mama három éven át gondozza kicsinyét, és ez alatt az idő alatt mindenre kioktatja, ami az életben maradásához szükséges. Például megtanítja neki, hogyan használja az echolokátorát, vagyis a szonárberendezését, és azt a megkülönböztető „szignált” is, amellyel majd a „mondatokat” befejezi. Megmutatja neki, hogyan fogjon halat, hogyan találjon magának párt, és hogyan viszonyuljon más delfinekhez.
A delfinborjú farkával előre hagyja el anyja méhét, ahol addig kétrét hajolva feküdt. A függőleges vonalak még láthatók az újszülött borjakon, és jelzik, hol voltak kétrét hajolva anyjuk méhében. A kicsi menet közben szopik. Folyton a mamája közelében marad, s így kihasználja a mama úszásának hidrodinamikus hatásait.
[Forrásjelzés]
© Jeffrey L. Rotman/CORBIS
[Térkép a 19. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
ÚJ-ZÉLAND
Islands-öböl
[Kép a 17. oldalon]
palackorrú delfin
[Forrásjelzés]
© Jeff Rotman
[Kép a 17. oldalon]
Hector-delfin
[Forrásjelzés]
Photo by Zoe Battersby
[Kép a 18. oldalon]
fakó delfin
[Forrásjelzés]
Mark Jones
[Kép a 18. oldalon]
játékos delfinek
[Forrásjelzés]
© R.E. Barber/Visuals Unlimited