Háborgó tengereken át csendes vizekre

HANS STURM ELMONDÁSA ALAPJÁN

CSALÁDOMBAN több mint 200 éven át hagyomány volt, hogy a férfiak tengerésznek állnak. Az volt a vágyam, hogy tengeren töltsem az életemet, követve édesapámat, ahogyan ő is követte nagyapámat.

1914-ben, az I. világháború kitörésekor édesapámat besorozták a német haditengerészethez, hogy a Balti-tengeren teljesítsen szolgálatot egy aknakereső hajón. 1916-ban áthelyezték egy kereskedelmi hajóra. Hajóján a háború végéig vasércet hoztak be Svédországból. Édesapám 1919-ben halt meg, amikor még csak nyolcéves voltam, de emléke ösztönzőleg hatott rám.

Hogy vágyamat megvalósítva előbbre jussak választott hivatásomban, négy évet kellett szolgálnom a tengeren, s ebből húsz hónapot vitorlás hajókon. Csak ezután jelentkezhettem a tengerészeti akadémiára. Ezért, amikor 15 éves lettem, édesanyám elvitt szülővárosomból, Stettinből (ma Szczecin, Lengyelország) Hamburgba. Tudtuk, hogy a Laeisz vállalatnak számos vitorlás hajója van, s reméltük, hogy tanulóként felkerülhetek valamelyikre. Nem tudtunk fizetni ezért, de édesapám múltja miatt Laeisz ingyen felvett.

1927-ben útnak indultam a Padua * nevű négyárbocos acélhajón. A hajó Hamburgból Chilébe utazva nitrátszállítmányokat vett fel. A hajónak nem voltak motorjai, csak vitorlái. Ezek az Atlanti-óceánon megtett utak izgalmas élményt jelentettek nekünk, fiataloknak.

Sokszor háborgó tengereken keltünk át. Ilyenkor bevontuk a vitorlákat. Milyen érzés volt felmászni a köteleken, hogy bevonjuk a vitorlákat, miközben a hajó ide-oda hánykolódott a vízen? Be kell vallanom, hogy féltem. De amikor kiadták a parancsot, minden gondolatot száműztem az elmémből: másztam és csináltam, amit parancsoltak nekem.

Erők, melyek fölött nem volt hatalmam

Édesanyám római katolikus volt, de nem sokkal édesapám halála után kapcsolatba lépett az Ernste Bibelforscherekkel, vagyis a Komoly Bibliakutatókkal, ahogy Jehova Tanúit ismerték akkoriban Németországban. 1923-ban megkeresztelkedett. Sohasem éreztem különösebben vonzónak a katolikus vallást, s ésszerűnek tűnt, amit anya mondott. Ezért húgommal, Margottal elkísértük anyát a bibliatanulmányozó összejövetelekre.

1929-ben otthagytam a Paduát, s az elkövetkező három évet gőzhajókon töltöttem. Így jutottam el észak-európai kikötőkbe és a Földközi-tengerre. Egyszer körbeutaztuk a földet. Élveztem ezt az életet, és már vártam, hogy beiratkozhassam a stettini tengerészeti akadémiára, ahogyan édesapám is tette. 1933-ban kezdtem el a 18 hónapos iskolát, melyen első tisztnek képeztek volna ki. Ám a terveimet olyan erők hiúsították meg, melyek fölött nem volt hatalmam.

Hitler ugyanabban az évben került hatalomra. A nacionalizmus  hulláma söpört végig Németországon. A tanulók örömmel kiáltották, hogy „Heil Hitler!” Ám abból, amit édesanyámtól tanultam, tudtam, hogy én sohasem tehetem ezt. Kérték, hogy magyarázzam el, miért tagadom meg az engedelmességet, de indokaimat nem fogadták el. Kizártak az iskolából. Az igazgató kedves ember volt. Adott nekem egy levelet, melyben leírta, hogy egy évet tanultam. Mivel nem tudtam befejezni az iskolát, képesítés nélkül kellett távoznom. Úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem.

Fokozódik a nyomás

Ekkor a semleges álláspontom miatt feketelistára kerültem. Nemcsak, hogy nem tudtam felkerülni egyetlen hajóra sem, de nem kaptam semmilyen munkát. Ezért otthon maradtam, és segítettem édesanyámnak, aki úgy kuporgatta össze a betevőre valót, hogy főzött másoknak, én pedig boldogan mosogattam, és készítettem elő számára a zöldségeket. 1935-ben, négy évvel a II. világháború előtt újabb fordulatot vett az életem.

Volt egy nagybátyám, Oskar, aki Danzigban (ma Gdańsk) élt. Amikor értesült a nehézségeimről, meghívott, hogy az éttermében dolgozzak. Nagybátyám és a felesége, Rosl mindketten Jehova Tanúi voltak. Boldogan fogadtam el szerető felajánlásukat. Bár nem tudtak rendszeresen fizetést adni, nagyobb biztonságban éreztem magam mellettük.

Az I. világháború után Danzig úgynevezett szabad város lett, és a Népszövetség irányítása alatt nagy terület tartozott a fennhatósága alá. Az elképzelés az volt, hogy biztosítsák Lengyelországnak, hogy elérje a tengert, de ez a felosztás valójában elvágta Kelet-Poroszországot Németország többi részétől. Ezt a helyzetet Hitler nem tudta elfogadni. Tulajdonképpen Lengyelország megrohanása, és ennek a földnek a bekebelezése robbantotta ki a II. világháborút.

Nem sokkal a megérkezésem után nagybátyám és nagynéném szárnyaik alá vettek egy fiatalembert, aki azért volt koncentrációs táborban, mert Jehova Tanúja. Ez a férfi beszélt nekem a kegyetlen bánásmódról, melyben részesítették. Nemsokára nagybátyámat és nagynénémet is letartóztatták, mivel nem voltak hajlandók Hitlert éltetni, de szabadon bocsátották őket. Akkoriban engem is kihallgatott a Gestapo, de nem tartottak őrizetben.

Időközben édesanyám Stettinben olyan papírokat kapott kézhez, melyekben felszólítottak, hogy csatlakozzak a német hadsereghez. Azonnal egy levelet írt, amelyben burkoltan arra kért, hogy látogassam meg Naomi nénit, aki Svédország északi részén élt. Megértettem, hogy azt akarja üzenni: hagyjam el az országot!

Náci üldözés

Minden egyre nehezebbé vált. Nagybátyámat és nagynénémet újra letartóztatták. Ez alkalommal a stutthofi koncentrációs táborba vitték őket, amely busszal kétórás utat jelent Danzigtól. A II. világháború végéig, 1945-ig ott tartották őket fogva. Sajnálattal tudtam meg, hogy nagybátyám meghalt a közeledő orosz seregek  elől menekülő hajón, mely a tábor foglyait vitte nyugatra. Nagynéném azonban életben maradt, és teljes idejű evangéliumhirdető lett.

Abban az időben, amikor a nagybátyámat és a nagynénémet Stutthofba vitték, édesanyámat is letartóztatták Stettinben, és hét hónapot töltött börtönben. A húgom hozzáment egy Tanú-házaspár fiához, és édesanyámmal egy időben ő is börtönben volt. A húgom férjét és lányát koncentrációs táborba küldték. A férje meghalt a táborban, a lánya pedig nyolc évet töltött a leghírhedtebb táborok némelyikében, többek között Belsenben.

Egyszer az unokahúgomat más Tanúkkal együtt arra kényszerítették, hogy reggel hattól este hatig lenge öltözetben kint álljanak az udvaron, mivel visszautasították, hogy töltényhevedert varrjanak a hadseregnek. Mindez novemberben történt. Napi élelmiszeradagjukat lecsökkentették egy szelet kenyérre és egy kancsó vízre, s minden harmadik nap kaptak valamennyi meleg levest. A betonpadlón aludtak, s nem kaptak ágyneműt, de még csak szalmát sem. Ez a bánásmód hat héten át tartott, s a tábor vezetői csodálkoztak, amikor ezek a Tanúk mindannyian életben maradtak.

Menekülés — Hová?

A nagybátyám és a nagynéném második letartóztatása után tudtam, hogy nincs más választásom, minthogy elhagyjam Danzigot, mielőtt a Gestapo visszajön értem. Nagybátyám korábban már kölcsönadott egy kisebb összeget, s végül sikerült jegyet szereznem egy lengyel hajóra, mely Anglia keleti partja, Hull felé tartott. A partraszálláskor három hónapos tartózkodási engedélyt kaptam, mint általában a külföldiek.

Azon nyomban a londoni Craven Terrace 34 felé vettem utamat. Ott volt a Watch Tower Society fiókhivatala. Találkoztam Pryce Hughesszal, a fiókhivatal akkori felvigyázójával. Elintézte, hogy az egyik rokonánál, Stanley Rogersnél lakhassak Liverpoolban, Anglia nyugati partján. Stanley nagyon kedves volt hozzám.

1937 tavaszán megkeresztelkedtem Liverpoolban, szimbolizálva a Jehovának tett önátadásomat. De még mindig vágyakoztam a tengeri élet után, ezért beiratkoztam a Liverpooli Tengerészeti Akadémiára. Két hónap alatt másodtiszti képesítést szereztem. Angliai tartózkodási engedélyem gyorsan lejárt, ezért liverpooli barátaim felvették a kapcsolatot parlamenti képviselőikkel, s tartózkodási engedélyemet meghosszabbították három hónappal — így lélegzetvételnyi szünethez jutottam.

A Padua vitorlás hajón szerzett tapasztalataimnak köszönhetően az akadémián a tengerészeti oktatóm különös érdeklődést tanúsított irántam. Amikor megtudta, milyen helyzetben vagyok, azt javasolta, hogy menjek el a Blue Funnel Társasághoz. Ott találkoztam a társaság egyik igazgatójával, Lawrence Holttal. Két évvel később, amikor újból találkoztam vele Liverpoolban a társaság egyik hajóján, megkérdezte, hogy megkaptam-e az első tiszti bizonyítványt. Elmondtam neki, hogy már csak két hetet kellene szolgálnom egy hajó parancsnoki hídján, ezért elintézte, hogy Port Szaidba, Egyiptomba hajózhassak.

Amikor 1939. július 7-én visszatértem Liverpoolba, azt terveztem, hogy leteszem az első tiszti vizsgát. De kiderült, hogy a háború fenyegető közelsége miatt ez lehetetlen. A vizsga helyett egy londoni hajóra küldtek. Amint a kormányhivatalok megtudták ezt, azonnal megtiltották, hogy hajóra szálljak, és be akartak börtönözni mint ellenséges idegent, mivel német vagyok. Holt úr azonban közbenjárt az érdekemben, és Liverpoolba helyeztek kertésznek. Ám 1940 májusában mégis letartóztattak, és júniusban Kanadába küldtek az Ettrick gőzhajón.

Útban Kanada felé

Az Ettrickre mintegy 5000 németet szállítottak föl. Az utasok fele menekült volt, a másik fele pedig hadifogoly. A menekültek között utazott a volt német császár unokája, akit mi Lingen grófként ismertünk. Minden levelünket ellenőrizték, ezért amikor a hírszerző tiszt észrevett egy levelet, melyet a gróf Anglia anyakirálynőjének, Máriának címzett, s amely ezzel a köszöntéssel kezdődött: „Kedves Mária nénikém!”, kérdőre vonta a grófot. Ám Lingen nem írt semmi rosszat — az angol és a német királyi  családok szoros kapcsolatban voltak egymással. Számomra ez az eset csupán még jobban kiemelte, milyen ésszerűtlen és hiábavaló a háború.

Stanley Rogers, akiről már korábban is volt szó, a két világháború között pilgrimként szolgált Kanadában (így hívták akkoriban Jehova Tanúi utazófelvigyázóit). Érintkezésbe lépett a helyi Tanúkkal, s azok felvették a kapcsolatot velem és az egyik Tanú-társammal, Tony Steffensszel, akit szintén Kanadába deportáltak. A testvérek levelei és csomagjai nagyon felvidítottak minket. Két és fél éven át összesen nyolc táborban tartottak fogva. Ez idő java részében faasztalokat és fapadokat készítettem.

Vissza Angliába, s újra szabadon!

Ahogy a II. világháború a vége felé közeledett, visszavittek Angliába, egy internáló táborba, mely a Man-szigeten található. Ott a Watch Tower Society londoni fiókhivatalából meglátogatott John Barr — aki most Jehova Tanúi Vezető Testületének a tagja —, s magával hozott néhány helyi Tanút is. 1944-ben szabadon bocsátottak, és újra csatlakoztam Stanleyhez. Időközben Stanley feleségül vette Nita Thomast, és Birkenheadben éltek, a Mersey-folyó kikötőjében, Liverpoollal átellenben. Ott találkoztam Olive-val, Nita húgával, s egy évvel később házasságot kötöttünk.

Amint engedélyt kaptunk rá, Olive-val Németországba utaztunk, hogy meglátogassuk az édesanyámat. Szívfájdító volt áthaladni az elpusztított városokon, melyeket magam is ismertem. Különösen szerettem volna elmenni Hamburgba, hogy felkeressem Laeisz irodáját. Nagy meglepetésemre, az irodában találkoztam Piening kapitánnyal, aki a két utolsó utamon, 1928-ban és 1929-ben a Padua parancsnoka volt. A háború alatt végig a katonaságnál szolgált, s mindkét fiát megölték a harcokban. Megtört ember volt. Nagyon elszomorított, amit láttam és hallottam.

A Blue Funnel Társaság a Kanadában töltött éveim alatt is érdeklődött irántam, s miután visszatértem Angliába, szívesen visszavettek magukhoz. 1947-ben végül sikerült első tiszti képesítést szereznem. A rá következő évben Olive teljes idejű evangéliumhirdető lett.

Megtalálom az életem célját

Újra tengerre szálltam, s utazásaim alatt a távol-keleti országokban számos Tanú-misszionáriussal találkoztam. Ám egy 1947-es londoni kongresszus maradandó nyomot hagyott bennem. Ez a kongresszus segített, hogy elhatározzam: Jehova teljes idejű szolgálatát teszem az életcélommá. A munkaadóim csalódottak voltak. De 1952-ben kedvesen részidejű irodai munkát ajánlottak fel nekem, mely lehetővé tette, hogy csatlakozzak Olive-hoz a teljes idejű prédikálótevékenységben. A tengeri élet utáni mélyen gyökerező vágyamat felváltotta egy még ellenállhatatlanabb vágy.

Olive és én nagyon szerettünk együtt prédikálni, és abban a kiváltságban volt részünk, hogy sok embernek segíthettünk a bibliai igazság pontos ismeretére jutni (2Korinthus 3:2, 3). Az évek során kerület- és körzetkongresszusokon további kiváltságokat kaptam. Ma vénként szolgálok a Wirral-félszigeten, Birkenhead közelében.

Drága Olive-om 1997-ben meghalt. Visszatekintve látom, hogy korábban sok vihart átéltem háborgó tengereken. De végül, Jehova szerető irányításával több mint 50 éven át csendes vizeken hajóztunk szerető társammal, s eközben a legjobb életutat jártuk: Jehovát szolgáltuk.

[Lábjegyzet]

[Kép a 18. oldalon]

Édesapámmal és édesanyámmal 1914-ben

[Képek a 18–19. oldalon]

Német tengerészeti munkakönyvem, melyben fel vannak jegyezve a négyárbocos „Paduá”-val tett utazásaim

[Kép a 21. oldalon]

Feleségemmel, Olive-val az 1974-es londoni kongresszuson