„Meg fog halni!”

LEANNE KARLINSKY ELMONDÁSA ALAPJÁN

A rendelkezésemre álló legjobb vér nélküli kezelést kerestem Spanyolországban

HA A világon bárhova elutazhatnál, hova mennél? Nekem nem volt nehéz válaszolnom erre a kérdésre. Spanyoltanár vagyok, és férjemmel Jayjel, valamint Joel fiammal Jehova Tanúi egyik spanyol nyelvű gyülekezetébe járunk Galaxban (Virginia, Egyesült Államok). Ezért az volt a vágyam, hogy Spanyolországba utazzak. Képzelheted hát, mennyire fellelkesedtem, amikor szüleim felajánlották, hogy elvisznek oda! Bár a férjem és a fiam nem tudott velem jönni, úgy tűnt, álmom valóra válik, amikor szüleimmel felszálltunk a madridi közvetlen légi járatra. Miután április 21-én megérkeztünk, úgy döntöttünk, hogy autóval megyünk a Spanyolország északi részén található egyik kisvárosba, Estellába (Navarra). Kényelembe helyeztem magam a hátsó ülésen, ahol azonnal el is szundítottam.

Csak arra emlékszem ezután, hogy egy mezőn feküdtem, és szemembe sütött a nap. „Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Csak álmodom?” Amint ezek a kérdések átfutottak az agyamon, rádöbbentem a szörnyű valóságra. Valami nem volt rendben, és tudtam, hogy nem álmodom. Bal kezemen a ruhám ujja cafatokban lógott, és nem tudtam mozgatni a kezemet és a lábamat. Később megtudtam, hogy nekiütköztünk egy védőkorlátnak, és kirepültem a járműből, amint az 20 métert gurult a töltésen. Szerencsére sem nekem, sem a szüleimnek nem maradt semmi emlékük a balesetről.

Segítségért kiáltottam, és egy kamionvezető rohant oda hozzám. Majd lejjebb ment a töltésen a kocsihoz, melyben a szüleim be voltak szorulva. „Mondd a mentősöknek, hogy siessenek! — kiáltotta a társának. — Az autóban lévők nagyon rosszul néznek ki!” Majd visszajött oda, ahol én feküdtem megbénulva, és jó szándékkal megpróbálta kiegyenesíteni a lábamat. Fájdalmamban felkiáltottam, és akkor jöttem rá, milyen súlyosan megsérültem.

Hamarosan a logroñói kórház ambulanciáján voltam. A rendőrség kedvesen értesítette a környéken élő Jehova Tanúit a történtekről. Nem sokkal később az estellai és logroñói gyülekezetekhez tartozók közül sokan az ágyamnál voltak a helyi kórházi összekötő bizottsággal együtt. Sőt az ebben a kórházban átélt megpróbáltatásaim ideje alatt kedves keresztény hittársaim, akikkel azelőtt még sosem találkoztam, készek és hajlandók voltak gondoskodni a szükségleteimről a nap 24 órájában. A szüleimre is szeretetteljesen gondot viseltek, akiket körülbelül egy héttel a baleset után kiengedtek a kórházból, mert már elég jól felépültek.

 Szerdán, körülbelül hajnali egykor jöttek az orvosok, hogy megműtsék a törött csípőmet. Elmondtam az orvosnak, hogy nem akarok vért kapni. * Nem szívesen, de beleegyezett, hogy tiszteletben tartja kérésemet, bár azt mondta, hogy valószínűleg meg fogok halni. Túléltem a műtétet, de furcsának találtam, hogy nem tisztították ki a sebeimet, és nem is cserélték később a kötéseket.

Péntekre a vérsejtszámom 4,7-re csökkent, és fokozatosan legyengültem. Az orvos beleegyezett az alternatív kezelésbe, vagyis abba, hogy eritropoetin-injekciókat (EPO-injekciókat) * adjon, mely vassal és vérképzést elősegítő készítményekkel együtt serkenti a vörösvérsejt-termelést. Ekkor már Jay és Joel is megérkezett. Milyen jó volt látni férjemet és fiamat!

Úgy hajnali fél kettőkor egy orvos azt mondta Jaynek, hogy a kórház már megszerzett egy bírósági határozatot, hogy ha romlik az állapotom, akkor vért fognak nekem adni. Jay elmondta neki, hogy az a kívánságom, hogy ne kapjak semmilyen körülmények között sem vért. „Akkor meg fog halni!” — válaszolta az orvos.

Jay beszélt a kórházi összekötő bizottsággal arról, hogy vigyenek át engem egy másik létesítménybe, egy olyanba, ahol tiszteletben tartják kívánságomat. De azért nem mindenki volt ellenséges ebben a kórházban. Egy doktornő például biztosított arról, hogy mindent megtesz azért, hogy méltó tisztelettel bánjanak velem, amit megérdemlek. Hamarosan azonban más orvosok nyomást gyakoroltak rám. „Meg akar halni, és itt akarja hagyni a családját?” — kérdezték. Biztosítottam őket arról, hogy a legjobb, vér nélküli kezelést szeretném kapni. Az orvosok nem éreztek indíttatást arra, hogy segítsenek. „Meg fog halni!” — mondta az egyik nyersen.

A kórházi összekötő bizottság talált egy barcelonai kórházat, amely beleegyezett, hogy vér nélkül kezel. Micsoda különbség volt a két kórház között! Barcelonában két ápolónő óvatosan megmosdatott, és kényelembe helyezett. Amikor lecserélték a kötéseket, az egyik ápolónő látta, hogy a kötszer zöld színű, és tele van alvadt vérrel. Azt mondta, hogy szégyelli, hogy honfitársai így bántak velem.

Nemsokára olyan orvosi kezelést kaptam, amelyet a logroñói kórházban már el kellett volna kezdeni. Az eredmény szemmel látható volt. Napokon belül a létfontosságú szerveim már nem voltak veszélyben, a hemoglobinszintem pedig felment 7,3-ra. Mire elhagytam a kórházat, 10,7-re emelkedett. Amikor további műtétre volt szükségem egy egyesült államokbeli kórházban, már 11,9 volt a hemoglobinszintem.

Hálás vagyok azon orvosok és ápolónők erőfeszítéseiért, akik hajlandók tiszteletben tartani a betegeik kívánságait, akár egyetértenek azzal, akár nem. Ha a kórházi személyzet tiszteletben tartja a betegek hitnézeteit, akkor teljes emberként bánnak velük, s így a lehető legjobb orvosi kezelésben fogják őket részesíteni.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 12. oldalon]

Férjemmel és fiammal

[Kép a 13. oldalon]

A kórházi összekötő bizottság két tagja