Bár a háború 1945-ben véget ért, az élet továbbra is nagyon nehéz volt. Mivel németek voltunk, kiutasítottak minket Csehszlovákiából, és Németországba kellett költöznünk. De ott a városok romokban hevertek, és a legtöbb ember nagyon szegény volt. Előfordult, hogy a nagynénéim egész éjszaka sorban álltak, hogy némi élelemhez jussunk. Máskor pedig elmentünk az erdőbe, hogy szedret és gombát gyűjtsünk, amelyet aztán kenyérre cseréltünk. Annyira kevés volt az élelem, hogy az emberek ellopták egymástól a háziállatokat, ezért egy idő után már egy sem volt a környéken. Gyakran éhesen feküdtünk le.

 A nagyszüleim katolikusok voltak, de nem volt Bibliájuk. A nagypapám szeretett volna venni egyet, de a helyi pap nem volt hajlandó adni neki, mert azt mondta, hogy az egyháztagoknak elég, ha a misét hallgatják. A nagypapámnak nagyon sok kérdése volt Istennel kapcsolatban, melyekre nem kapott választ.

 Hétéves voltam, amikor Jehova Tanúi felkerestek minket. A Bibliából megmutatták a válaszokat a nagyapám kérdéseire, például a háromsággal, a pokollal vagy a halottak állapotával kapcsolatban. Ezek a válaszok nagyon megnyugtatóak és egyértelműek voltak a nagypapámnak. Meggyőződött arról, hogy megtalálta az igazságot. Ezután az egész családunk tanulmányozni kezdte a Bibliát egy Tanú-házaspárral.

 Már kislányként nagyon megszerettem Jehovát. Élvezettel olvastam a misszionáriusokról szóló cikkeket, akik távoli országokban szolgálták Jehovát. Azon tűnődtem, hogy vajon milyen lehet az életük, és milyen lehet olyan embereknek prédikálni, akik még soha nem hallottak Jehováról.

 12 éves koromban eldöntöttem, hogy misszionárius szeretnék lenni. Aztán el is kezdtem dolgozni ezen a célomon. Először is azzal, hogy buzgón hirdettem a jó hírt. 1954. december 12-én megkeresztelkedtem, és idővel úttörő lettem, így egyre közelebb kerültem a célomhoz.

 Tudtam, hogy jól kell beszélnem angolul ahhoz, hogy részt vehessek a Gileád-iskolán és misszionárius legyek, ezért belevetettem magam a nyelvtanulásba. Akkoriban amerikai katonák állomásoztak Németországban, és arra gondoltam, hogy velük tudok gyakorolni. Egy nap odamentem az egyikükhöz, és ezt mondtam: „Én vagyok Krisztus.” Erre ő rám nézett, és kedvesen ezt válaszolta: „Gondolom, azt akartad mondani, hogy keresztény vagyok.” Hát, nem beszéltem olyan jól az angolt, mint ahogy gondoltam!

 A 20-as éveim elején Angliába költöztem. Itt délelőttönként egy Tanú-családnál bébiszitterkedtem. Délutánonként pedig házról házra prédikáltam, így gyakorolni tudtam a nyelvet. Egy év alatt rengeteget fejlődtem.

 Aztán visszatértem Németországba, majd 1966 októberében kineveztek különleges úttörőnek Mechernichbe. Itt az emberek éppolyan hűvösek voltak, mint az időjárás. Sosem hívtak be, még akkor sem, ha odakint fagy volt. Gyakran kértem Jehovát, hogy ha egyszer misszionárius leszek, egy olyan országba küldjön, ahol meleg van.

 Csupán néhány hónapnyi különleges úttörőzés után Jehova megadta, amire annyira vágytam. Meghívást kaptam a Gileád-iskola 44. osztályába. 1967. szeptember 10-én diplomáztam. És vajon hova küldtek? Egy gyönyörű trópusi országba, Nicaraguába! Az ottani misszionáriusok nagy szeretettel fogadtak engem és három másik misszionáriust. Úgy éreztem magam, mint Pál apostol, aki „hálát adott Istennek, és felbátorodott”, amikor a testvérek kimentek elé (Cselekedetek 28:15).

 Egy békés városba, Leónba neveztek ki. Elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megtanulok spanyolul. Bár két hónapon át napi 11 órát tanultam, így is küszködtem a nyelvvel.

 Emlékszem, egyik nap egy háziasszony frescóval kínált, ami egy gyümölcsital Nicaraguában. Azt válaszoltam neki, hogy én csak „szűrt vizet” iszok. Erre a hölgy furcsán nézett rám. Csak néhány nappal később jöttem rá, hogy a tört spanyolommal azt mondtam neki, hogy én csak „szentelt vizet” iszok. Szerencsére idővel már sokkal jobban ment a nyelv.

 Gyakran egész családokkal tanulmányoztam a Bibliát. Mivel León egy biztonságos város volt, sokszor esténként vezettem a tanulmányozásokat, időnként este 10-ig. Az emberek szívesen kiültek a házuk elé a hintaszékükbe, hogy élvezzék az esti, hűs szellőt. Mivel szinte mindenkit név szerint ismertem a városban, miközben a szolgálatból hazafelé mentem, üdvözöltem az embereket, és barátságosan elbeszélgettem velük.

 Sokaknak segítettem megismerni az igazságot Leónban. Az egyikük Nubia volt, egy nyolcgyerekes anyuka. Még folyt vele a tanulmányozás, amikor 1976-ban áthelyeztek engem Managuába. Így megszakadt a kapcsolat Nubiával és a fiaival. 18 évvel később visszamentem Leónba, hogy részt vegyek egy kongresszuson. A szünetben odajött hozzám egy csoport fiatal, akikről kiderült, hogy Nubia fiai. Nagyon jó volt látni, hogy sikeresen felnevelte a gyermekeit, és mind az igazságban maradtak!

 Az 1970-es évek végén megváltozott a politikai helyzet Nicaraguában. Ekkor Masayában, a fővárostól délre szolgáltam. A nehézségek ellenére próbáltuk folytatni a prédikálást, ahogy csak tudtuk. Gyakran találkoztunk hangos tüntetőkkel, és láttunk fegyveres összetűzéseket. Egyik este az összejövetelen voltunk, amikor sandinista lázadók tűzharcba keveredtek kormánypárti katonákkal. a Ezért a terem padlóján kellett feküdnünk, nehogy valamelyikünket eltalálja egy golyó.

 Egyik nap a szolgálat közben szembetaláltam magam egy maszkos sandinistával, aki egy katonára lőtt. Próbáltam elmenekülni, de hirtelen egyre több maszkos férfi jelent meg. Elfutottam a sarokig, de sehol sem volt biztonságos, ugyanis egy katonai helikopterről golyók záporoztak. Aztán hirtelen egy férfi kinyitotta a mellettem levő ajtót, és berántott a házába. Biztos voltam benne, hogy Jehova mentett meg!

 1982. március 20-ig szolgáltam Masayában, ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Kora reggel öt másik misszionáriussal éppen reggelizni készültünk, amikor láttuk, hogy egy csoport sandinista katona gépfegyverekkel bejön a misszionáriusotthon udvarára. Berontottak az étkezőbe, majd az egyikük ezt parancsolta: „Egy órátok van összepakolni, aztán velünk kell jönnötök. Mindenki csak egy bőröndöt hozhat.”

 Elvittek minket egy farmra, és ott tartottak több órán keresztül. Majd négyünket felszállítottak egy kisbuszra, és elvittek a Costa Rica-i határhoz. Ezután kiutasítottak minket az országból. Végül összesen 21 misszionáriust deportáltak.

 A Costa Rica-i testvérek befogadtak minket, és másnap megérkeztünk a fiókhivatalba, San Joséba. De nem maradtunk ott sokáig. Tíz nappal később nyolcan már úton is voltunk az új megbízatási helyünkre, Hondurasba.

 Hondurasban Tegucigalpába neveztek ki. 33 éven át szolgáltam ebben a városban, és láttam, hogy egy gyülekezetből hogyan lesz nyolc. A városban az évek alatt sajnos nagyon elterjedt a bűnözés. Sok volt a tolvaj, és engem is többször kiraboltak. Gyakran előfordult, hogy bandatagok pénzt követeltek az emberektől, amelyet csak úgy hívtak, hogy „hadiadó”. Amikor tőlem ilyet kértek, én ezt válaszoltam: „Van valamim, ami sokkal értékesebb a pénznél!” Majd átadtam nekik egy tájékoztatólapot vagy egy folyóiratot. Mindig szabadon engedtek.

 Azért az emberek többsége békés és kedves volt. Néhány személynek segítettem megismerni az igazságot. Például ott volt Betty. Tanulmányoztam vele a Bibliát, és látszólag szépen haladt előre, de egy nap bejelentette, hogy csatlakozik az evangélikus egyházhoz. Nagyon csalódott voltam. De két évvel később Betty otthagyta ezt az egyházat, és újrakezdte velem a bibliatanulmányozást. Azért jött el onnan, mert hiányzott neki az az őszinte szeretet, amelyet nálunk tapasztalt (János 13:34, 35). Ezt mondta: „Ti mindenkit nagy szeretettel fogadtok az összejövetelen, legyen az akár gazdag, akár szegény. Nagyon különböztök másoktól!” Idővel Betty megkeresztelkedett.

 A tegucigalpai misszionáriusotthont 2014-ben bezárták. Ezután Panamába helyeztek át. Most is egy misszionáriusotthonban élek négy idős misszionáriussal együtt.

 Mintegy 55 éve vagyok misszionárius. Az utóbbi időben az egészségi gondjaim miatt már nem tudok annyit tenni, mint korábban. De Jehova segített, hogy továbbra is végezni tudjam a szolgálatot.

 Természetesen sok más célra is törekedhettem volna az életem során, de akkor nem lett volna ennyi örömben részem. Több mint 50 személynek segíthettem megismerni az igazságot, akik olyanok nekem, mint a családom, és nagyon sok barátom is van. Emellett ott van nekem Steffi, drága nagynéném, aki Németországban él. Ő is szeret és támogat engem.

 Bár nem mentem férjhez, sosem éreztem magam egyedül, Jehova mindig velem volt. Nagyszerű barátaim vannak, mint amilyen Marguerite Foster, akivel 17 évig szolgáltunk együtt misszionáriusként. Sok örömteli élményben volt részünk, és a mai napig jó barátok vagyunk (Példabeszédek 18:24).

 Az adja a legnagyobb örömet számomra, hogy szívvel-lélekkel szolgálhattam Jehovát. Ennél jobban nem is dönthettem volna. Teljesült a gyerekkori álmom, és sok izgalmas élményben volt részem. Nagyon boldog vagyok, és már alig várom, hogy örökké szolgálhassam Jehovát!