Mexikó északi részén, Ciudad Obregónban születtem. Kilenc gyerekből én voltam az ötödik. A külvárosi részen, egy farmon éltünk, amelyet az édesapám vezetett. Szerettünk itt élni, a családom boldog és egységes volt. Amikor mindössze ötéves voltam, egy hurrikán sajnos elsöpörte a farmunkat, és egy másik városba kellett költöznünk.

 Később édesapám elkezdett nagyon jól keresni, de alkoholista lett. Ez rossz hatással volt a házasságára és ránk, gyerekekre is. Elkezdtünk aputól cigarettákat lopkodni és dohányozni. Hatéves voltam, amikor életemben először berúgtam. Nem sokkal később a szüleim különköltöztek, én pedig egyre mélyebbre süllyedtem.

 Édesanyám magával vitt minket, amikor egy másik férfihoz költözött. A férfi nem adott neki pénzt, és mi nem jöttünk ki abból, amit anya keresett. Ezért a testvéreimmel mindenféle munkát elvállaltunk, amit csak tudtunk. De így is épphogy csak megéltünk. Cipőt pucoltam, árultam kenyeret, újságokat, rágógumit és még mást is. Körbejártam a várost, hogy ennivaló után kutassak a gazdagok kukáiban.

 Tízéves koromban egy férfi felajánlotta, hogy dolgozhatok a városi szeméttelepen. Elfogadtam az ajánlatát, abbahagytam az iskolát, és elköltöztem otthonról. Kevesebb mint egy dollárt fizetett naponta, és a szeméttelepről összegyűjtött étellel etetett. Egy kunyhóban laktam, melyet szemétből építettem. A körülöttem lévők káromkodtak és erkölcstelenül éltek. Sokuk kábítószerfüggő és alkoholista volt. Életem legrosszabb időszaka volt. Minden éjjel sírtam és remegtem a félelemtől. Nagyon szégyelltem, hogy szegény vagyok és tanulatlan. Körülbelül három évig éltem a szeméttelepen, aztán Mexikó egy másik államába költöztem. Ott földeken dolgoztam: virágot és gyapotot szedtem, cukornádat és krumplit takarítottam be.

 Négy évvel később visszaköltöztem Ciudad Obregónba. Az egyik nagynéném, aki füvesasszony volt, szállást adott nekem az egyik szobájában. Éjjelente rémálmaim voltak, és annyira depressziós lettem, hogy az öngyilkosságot fontolgattam. Egyik éjjel így imádkoztam: „Uram, ha létezel, szeretnélek megismerni és örökké téged szolgálni. Ha van igaz vallás, szeretném megtudni, melyik az.”

 Mindig is szerettem volna többet tudni Istenről. Még gyerekkoromban elmentem többféle felekezet templomába is, de nagyot csalódtam bennük. Egyikben sem beszéltek sokat a Bibliáról, és nem segítettek, hogy jobban megismerjem Istent. Némelyik felekezet túlságosan nagy hangsúlyt fektetett a pénzre, és az sem volt ritka, hogy a hívek erkölcstelenül éltek.

 Tizenkilenc éves koromban ez egyik sógorom elmondta nekem, hogy mit tudott meg egy Jehova Tanújától arról, hogy mit mond a Biblia a vallásos képek használatáról. Felolvasta nekem a 2Mózes 20:4, 5-öt. Itt azt olvashatjuk, hogy ne készítsünk faragott bálványokat. Az 5. vers ezt írja: „Ne hajolj meg előttük, és ne hagyd magad rávenni a szolgálatukra, mert én, Jehova, a te Istened olyan Isten vagyok, aki kizárólagos odaadást vár el.” Ezután a sógorom megkérdezte tőlem: „Miért tiltaná meg Isten a képek használatát, ha azok által tesz csodákat, vagy ha azt akarná, hogy imádjuk azokat?” Ez elgondolkodtatott. Ezután többször is beszélgettünk bibliai témákról. Nagyon élveztem ezeket a beszélgetéseket, szinte repült az idő.

 Később elmentem vele a Tanúk egyik összejövetelére. Lenyűgözött, amit láttam és hallottam. Még a fiatalok is közreműködtek, könnyedén beszéltek az emelvényről. „Milyen nagyszerű oktatást kapnak itt az emberek!” – gondoltam. A hosszú hajam és az ápolatlan külsőm ellenére szívesen fogadtak. Az egyik család még vacsorára is meghívott.

 Miután elkezdtem tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal, megtudtam, hogy Isten szeret minket, és Atyaként törődik velünk függetlenül attól, hogy milyen az anyagi és társadalmi helyzetünk, a bőrszínünk és az iskolázottságunk. Egyáltalán nem részrehajló (Cselekedetek 10:34, 35). Végre közel kerülhettem Istenhez! Az üresség a múlté lett.

 Teljesen megváltozott az életem! Abbahagytam a dohányzást, az ivást, és már nem káromkodtam. A neheztelés, amelyet gyerekkorom óta éreztem, fokozatosan elmúlt, és már rémálmok sem gyötörtek. Felülkerekedtem a mélyen gyökerező kisebbségi érzésemen, amelyet a nehéz gyerekkorom és az iskolázatlanságom miatt éreztem.

 Csodálatos feleségem van, aki szereti Jehovát és támogat engem. Most Jehova Tanúi egyik utazófelvigyázójaként szolgálok. Meglátogatom a gyülekezeteket, hogy buzdítsam és tanítsam a hittársaimat, akiket a családomnak tekintek. A Biblia gyógyító szavainak és az Istentől jövő nagyszerű oktatásnak köszönhetően már nem szégyellem magam.