1994-ben Ruandában megpróbálták kiirtani a tuszikat. Ez volt napjaink történelmének legrövidebb idő alatt lezajlott és leghorrorisztikusabb népirtása. Mindössze 100 nap alatt az Egyesült Nemzetek Szervezetének becslése szerint körülbelül 800 000-1000000 embert öltek meg. Az áldozatok főként tuszik voltak, de olyan hutuk is, akik nem voltak hajlandók csatlakozni a mészárláshoz. Ez azt jelenti, hogy mind a 2500 Jehova Tanúja életveszélyben volt.

Körülbelül 400 testvérünk és testvérnőnk halt meg a népirtásban, a legtöbben tuszik voltak. De hutu Tanúk is áldozatul estek, mivel elképzelhetetlen volt számukra, hogy ártsanak másoknak, vagy gyilkosok kezére adják a hittársaikat.

Egy tuszi testvér, Charles Rutaganira túlélte a 25 évvel ezelőtti népirtást. Még élénken emlékszik arra a vasárnap reggelre, amikor biztosra vette, hogy meg fogják ölni, de arra az önfeláldozó szeretetre is, amely megmentette az életét.

Egyszerűen nem hitt a szemének, amikor beözönlött a házába mintegy 30 támadó. Ezt mondja: „A legtöbben a szomszédaim voltak, akikkel nap mint nap üdvözöltük egymást.” De amikor a csőcselék aznap reggel berontott a házába, azt látta, hogy teljesen megváltoztak. „A szemük vérben forgott, megtelt gyűlölettel. Olyanok voltak, mint a vérszomjas vadállatok, amikor lecsapnak a zsákmányra” – folytatta.

Az emberek Rutaganira testvérre támadtak bozótvágó késekkel, lándzsákkal és szögekkel kivert botokkal, pusztán azért, mert tuszi. Azután kivonszolták az utcára, és ott hagyták meghalni. Amint ott feküdt véresen, félig eszméletlenül, egy csapat munkás jött lapátokkal, hogy eltemessék. Az egyikük nyilván felismerte őt, és ezt kérdezte: „Vajon miért ölték meg ezt a Jehova Tanúját, egy békés keresztény embert?” Senki sem válaszolt. Aztán hirtelen ömleni kezdett az eső, és ott hagyták őt.

Samuel Rwamakuba, egy közelben lakó hutu testvér hallotta, mi történt, és elküldte a fiát a szakadó esőben, hogy hozza el Rutaganira testvért a házukba. Két másik hutu testvér kimerészkedett a veszélyes utakra, hogy gyógyszert és kötszert hozzon. A gyilkosok visszajöttek, hogy megkeressék Rutaganira testvért. Amikor rátaláltak egy hutu házában, a vezetőjük így fenyegetőzött: „Holnap reggel visszajövünk, és megölünk mindenkit!”

Minden hutu testvér tisztában volt vele, hogyha kedvesen bánik egy tuszival, akkor az életével fizethet érte. Rutaganira testvér így beszél erről: „Ha valakit meg akartak ölni, és te próbáltad volna megmenteni az életét, akkor biztos, hogy megölnek téged is, és őt is.”

Rwamakuba testvér hutuként elmenekülhetett volna, és átjuthatott volna az ellenőrző pontokon, melyeket éjjel-nappal őrzött a milícia. De ő nem akarta cserben hagyni a sebesült tuszi testvért. Ezt mondta neki: „Nem hagylak el. Ahol te meghalsz, ott halok meg én is.”

Másnap korán reggel katonák csaptak össze az utcán a gyilkosokkal, és elüldözték őket.

Miután Rutaganira testvér felépült a sérüléseiből, és elment a gyülekezetébe, látta, milyen sokan gyászolják a szeretteiket, akik az értelmetlen gyilkosságok áldozatai lettek. Érzelmi és fizikai traumától is szenvedtek, többek közt a kínzás és a nemi erőszak miatt. „A népirtás utáni első néhány hónap különösen nehéz volt” – emlékszik vissza Rutaganira testvér. De mind a hutu, mind a tuszi testvérek szeretettel és megértően bántak egymással, ami segített elviselni a rettenetes érzéseiket. Rutaganira testvér még ezt mondja: „Ezenkívül keményen küzdöttek a képmutatás, a személyválogatás és a megosztottság ellen.”

A Tanúk a súlyos érzelmi sérüléseik és fájdalmaik ellenére országszerte újból megtartották a keresztény összejöveteleiket, és részt vettek a prédikálómunkában. Ruandában az emberek reménytelenséggel küzdöttek, és vigaszra vágytak. Gyötrődtek, mivel a szeretteik erőszakos gyilkosságok áldozatai lettek. Másokat mardosott a lelkiismeretük a borzalmas tettek miatt, amit ők maguk követtek el. Sokan úgy érezték, hogy elárulták őket: a szomszédaik, a vezetőik, és különösen az egyházaik. (Lásd a kiemelt részt: „ Az egyházak szerepe a ruandai népirtásban”.)

A ruandaiaknak azonban feltűnt, hogy Jehova Tanúi rendkívül szelíd, békés emberek. Egy katolikus, tuszi származású tanárnőt a hat gyermekével egy olyan Tanú-család bújtatott el, akiket alig ismert. A tanárnő ezt mondja: „Nagyon tisztelem Jehova Tanúit. . . A legtöbb ember tudta, hogy ők nem vesznek részt a népirtásban.”

A borzalmas népirtás után özönlöttek az emberek a királyságtermekbe. Minden hírnök átlagosan három bibliatanulmányozást vezetett. Az 1996-os szolgálati évben a Tanúk száma több mint 60 százalékkal nőtt, mivel az emberekre gyógyító balzsamként hatott a királyság üzenete.

A népirtás 25. évfordulója alkalmat adott arra, hogy sokan, különösen a túlélők, mélyen elgondolkodjanak a történteken. Rutaganira testvér és más szemtanúk meggyőződtek arról, hogy a krisztusi szeretet sokkal erősebb, mint a faji gyűlölet. Rutaganira testvér ezt mondja: „Jézus Krisztus azt tanította a követőinek, hogy másokat jobban szeressenek önmaguknál. Csak azért maradtam életben, mert Jehova népe között valóban ilyen szeretet van” (János 15:13).